Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)
Agárdi Péter: A szocializmus mint költészet
jelenítéssel. Sokszor pedig csak a tárgyi valóság világnézeti perspektívába állított megjelenítésével. Ez pedig a legmagasabb fok." Az „autodidakta" Veres Péter tollán a 30-as évek derekán a szocialista realizmus esztétikája villan fel megkapó átgondoltsággal, elméleti szilárdsággal. Ügy küzd a világnézetes művészetért, hogy egyúttal a tendenc-irodalommal is vitakozik: „Az átpolitizált, az osztályharcban tényleg résztvevő embereknek [...] üres locsogás vagy limonádé a világnézetileg semleges, vagyis a társadalmi szemlélet nélküli, csupán az élet biológiai vagy elvontpszichológiai síkján mozgó művészet. Viszont az át nem politizáltakra — s ilyen az emberek nagy többsége meg éppen a világnézetileg semleges művek hatnak, hiszen a politikus művészetet már eleve tagadja, nem is kíváncsi rá. De éppen a művészet tudatformáló hatása alatt s hogy van-e ilyen tudatformáló hatása, az éppen attól függ, hogy igazi művészet-e — a zavaros vagy néha ellenséges tudatot a művészi erő megragadja, irányt szab neki, értelemmel látja el. Ebben van az igazi művészet propagandisztikus ereje. De, és ez a fő, művészetnek kell lennie, a tendencia magában ehhez kevés. Sőt abban igaza van Fejtőnek és a l'art pour l'art híveinek, hogy a művészi megjelenítés magában is megáll a lábán, de a tendencia nem. Csakhogy a mi gondolkozásunkban minden az emberért van, a művészet is, s amely művészetnek nincs perspektívája, erkölcsi-szociológiai értéke, az csak játék, s mint ilyen, a birtokon belüli osztályok védelmét szolgálja. Leteszi a fegyvert, ahol és amikor harcolnia kellene. Végül pedig elkorcsosul." Hogy mennyire tartós és mély élménye Veres Péternek József Attila lírája, azt a Kelet Népe különszámába írt esszéjének" személyes hangú expozíciója bizonyítja. Már az élmény szintjén is jelezve az „elméleti" érvet: világnézet és művészi hitel egységét, a szocialista pártosság érvényes megjelenését: „Az ő verseiben megtaláltam a nyers, igazi életet is és a magas gondolatot is, de úgy eggyéforrva, ahogyan soha egyetlen költő verseiben nem találtam addig. Megtaláltam azt a szépséget, amely nem ellenkezett az én szocialista világnézetemmel, sőt annak a lehető legtökéletesebb kifejezése volt." Ebben a tanulmányban szintén részletesen elemzi Veres Péter tendencia és művészet viszonyát. Van megfogalmazásában elméletileg vitatható mozzanat: mintha az 1935-ös cikkhez képest itt eklektikusabban, dualisztikusán fogná fel a közösségi világnézet kényszerét és a művészi egyetemesség „vágyát"; I világnézet révén megvalósuló harmonikus (bár megharcolt) szintézis helyett a két „elv" eredendő harcáról, a „két Ür szolgálatáénak dilemmájáról beszél. A gondolati mag, a fő mondanivaló azonban ezzel együtt is jó irányba, marxista irányba mutat (mégha olykor tisztázatlan fogalmi érveléssel is): „A nagy alkotó, aki kemény egyéniség is, de nagy művész is, önmagában teremti meg a szintézist a művészet és a közösség között. Kétfelé szolgál s ő maga szenved. A szintézis felé vezető állomások pedig az egyes művek. Az írót a belső megszállottság arra kényszeríti, hogy a szépség igazságszintézist mindig magasabb hatványon újrateremtse. A magas becsvágy, «'» szinte már emberfeletti igény arra ösztönzi, hogy a legnagyobb közösségi ••VERES PÉTER: József Attila Kelet Nepe, 1942. május. 1. 6-8., ill. V. P.: Közös gondjainkról. Bp. 1955. 38-46.
