Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)

József Farkas: Proletárforradalom, avantgarde és tömegkultúra

Éppen ezen a téren szántak jelentékeny szerepet az irodalomnak és a művészeteknek, hogy fogékonnyá tegyék a kultúrától elzárt lelkeket a „szépség birodalma" iránt, hogy emeljék a tömegek ízlését, növeljék „látóképességét", formálják szépérzékét és gazdagítsák érzelemvilágát. Ennek érdekében kísérleteztek az irodalom és a művészetek új kultúra-közvetítő formáinak létrehozásával, hogy azok mindjobban elláthassák társadalomnevelő, az ember belső átalakításában, világképének és jellemének kiformálásában oly fontos funkciót betöltő feladatukat. Innen érthető, hogy oly nagy súllyal vetődött fel elméletileg is a proletárforradalmat győzelemre segítő néptömegek és a kultúra viszonyának problémája a Tanácsköztársaság napjaiban. Bonyolult kérdéskomplexum ez, amelyben bennefoglaltatik a kultúra és a szocializmus már Heine óta ismeretes dilemmája egyes művészek körében (az ugyanis, hogy a progresszív művészet azon erői is féltették a kultúrát a proletariátus forradalmától, akik különben rokonszenveztek küzdelmeivel), továbbá az élet irányításába most bekapcsolódó tömegek azon igényének a különféle értelmezése, hogy a forradalmi irodalom és művészet az ő vágyaiknak, törekvéseiknek legyen a kifejezője, kezdve a művészi széppel szembeállított „közérthetőség" vagy a pusztán agitatív célzatú irodalom követelményétől az új irodalom ama jellegének megfogalmazásáig, miszerint az szükségképpen némileg „a tömeg ellen" is kell fellépjen, azaz a kispolgári ízlésnél megrekedt rétegekkel szemben érvényesítse a korszerű művészet új tartalmi és ízlésbeli vívmányait. E kérdéskomplexumba beletartozik a forradalmi tömegek közömbösségének, sőt túlkapásainak lehetősége a kulturális hagyományokkal szemben, illetőleg ennek veszélye a proletárforradalom egyes kiélezett harci szakaszaiban, csakúgy mint — a Proletkult egyik elvi tételeként is megfogalmazódott — azon elmélet, hogy csak proletárkezek alkothatják a proletár kultúrát, amely a nép oldalára álló haladó művészeket rekesztené ki az új társadalom felépítésének munkálataiból. És beletartozik az alkotó művészegyéniség és a tömegek forradalmi küzdelmét vezető párt kapcsolatának problémája is, amennyiben a párt kultúrpolitikájának óriási szerepe lehet a tömegkultúra kiépítésében, valamint az alkotó művészek és a néptömegek közeihozásában, ami által a „művész-lét" és a „polgár-lét" burzsoá társadalomban kialakult kettősségét segíthet feloldani. E kérdéskomplexumot méginkább bonyolítja, hogy a régi burzsoá értékrendet lerombolni segítő művész — a forradalom viharában — sokszor maga is szembefordult a múlt haladó értékeivel, amelyek pedig a maguk korában az ember felszabadítását, az emberi szépség érvényesítését szolgálták. Más művészek, éppen ellenkezőleg, a humánum általánosabb célkitűzéseinek folyamatosságát hangoztatva, nem ismerték fel a szocialista humanizmusban rejlő újat, s „az örök igazság dallama" formába öntését vélték megvalósítani a maguk művészetében a forradalom idején. Továbbá: a tömegkultúra fogalmában nemcsak a néptömegek műveltségi szintjének felemelése, tehát a tömegek kultúrát befogadó képességének állandó növelése foglaltatik, hanem a tömegek kultúrateremtő energiájának felszabadítása, új művészi értékek létrehozására való képessége is. Ugyanakkor ez a tömegek alkotó energiáját kifejező új művészet megintcsak a tömegekből kiemelkedő alkotó egyéniségekben ölthet konkrét megjelenési formát. Éppen ilyen sokrétűen bonyolult a korszerű szocialista irodalom és művészet kiépítésének, a szocialista szépség-