Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)

Agárdi Péter: A szocializmus mint költészet

maradandót. A RAPP jórészt a dilettánsok és tehetségtelenek szervezete volt — folytatja, az irók egy részét tekintve azonban igazságtalanul ítélkezve, Fejtő — ; s az elméletet még akkor is a tehetségesek ellen szegezték fegyverül, amikor a közhangulat már megváltozott, a forradalom konszolidálódott, a munka tempója nyugodtra fordult. Aki nem csinált napi pártpropagandát az irodalomból, azt legjobb esetben ,,Mitläufer"-nek minősítették. 1932-ben feloszlatták a szövetséget, s végre egy szabadelvűbb, a művészi színvonalra is ügyelő esztétikai szemlélet kezd teret nyerni. A tendenciózus irodalom dogmatikus szemlélete azonban — folytatja Fejtő - nem egyszer s mindenkorra elintézett, legyőzött koncepció. Már csak azért sem, mert a szocializmus természetéből, forradalmi jellegéből adódóan a szocialista írók lelkében eleve él egy dilemma: ,,A szocializmus mint világszemlélet gyakorlatot, mint erkölcs megvalósítást, tevékenységet követel attól, aki magáévá teszi, s bár, mint mondottuk, a világszemlélet s irodalom szolgálata közt a priori, elvi ellentmondás, ellentét nincs, mégsem véletlen, hogy az irók nagyrésze bizonyos ellentétet, összeférhetetlenséget érez a két tevékenység közt, hogy összeegyeztetésük sokaknak komoly gondot, töprengést, lelkiismeretfurdalást okoz; s ugyanígy töpreng az olvasó is, hogyan egyeztethetné össze némely tetsző olvasmányát világszemléletének törvényeivel." Izgalmas észrevétele Fejtőnek, hogy ez az ellentmondás lélektani s egyúttal tehát tartósabb forrása a tendenciózus irodalomszemléletnek: ha az író megszorítja az ábrázolható, kifejezhető valóság körét, akkor tendencia-irodalmat fog létrehozni, megköti az alkotói fantáziát. Kétségtelenül lehetnek értékei ennek a művészetnek is, csakhogy jellege ekkor nem »tisztan irodalmi«, hanem publicisztikai lesz. Szemléletesen elemzi Fejtő ezt a dilemmát a polgári származású, de proletár szándékú írók esetében felidézve a származást kompenzáló, a túllicitáló jellegű sematizmus veszélyeit: ,,De bármilyen indokolt is bennük lélektanilag a tendencia elmélete, esztétikai szempontból mindenképp károsnak és elítélendőnek kell tartanunk. Az író, éppúgy mint Goethe szerint Mephistopheles, nem adhat mást, mint ami a lényege, helyesebben: ne adjon, mert nem adhat mást, hiszen az írónak minden sikerülhet, csak egy nem: ösztöneivel ellentétesen alkotni. Elméletből még sohasem született irodalom, hanem mindig csak a valóságból. A tendenciózus irodalom voltaképp gyávaság, éppoly gyávaság, mint az új l'art pour Part-művészet, menekülés a valóságtól, bizonyos kellemetlen tényektől; az igazi irodalomnak azonban lényege éppen a bátorság, a szabad emberek bátorsága, amely éppen ott kutat, ott fürkészik, ahol, ami kellemetlen, fájó, ellenszegülő." A társadalmi és lélektani értelemben vett realista irodalom mellett érvelve Fejtő szenvedéllyel idézi Engelsnek Margaret Harknesshez írott leveléből a realizmus győzelmére, a tendencia és a realizmus különbségére vonatkozó Passzusokat. S forrását is megjelöli: Linkskurve 1932. március. Nem megjegyzés nélkül idéz azonban Fejtő, úgy érzi: Engelsnek ez a realizmus-meghatározása túlságosan is korhoz kötött. Ám — másokkal szemben — nem realizmusellenes konzekvenciákat von le, a történetiségében felfogott realizmust nem tartja összeegyeztethetetlennek általánosabb jelentésével: »»A realizmus lényege, |... ] az a törekvés, hogy a valóságot, a lélek, a társadalom, a képzelet valóságát híven ábrázoljuk, a művészet örökkévaló tör-