Illés László - József Farkas szerk.: „Vár egy új világ" (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 4. Budapest, 1975)

Agárdi Péter: A szocializmus mint költészet

birtokba vevő jellegéhez képest —a zilált kor és az összekuszálódott egyéniség miatt — József Attila lírája már más: ,,Neki önmagával is verekedni kellett a bizonyosságokért, a valóságért, amit minél mélyebben akart átfogni. De mert kuszáltsága miatt sohasem bízott teljesen önmagában, emberfeletti erővel kellett küzdenie, hogy ne merüljön le ezek alatt a kegyetlenül súlyos terhek alatt. Ezért [ !] lázongott a társadalom ellen és fordult bűntudattal önmaga ellen is." Túlpszichologizálja Gró Lajos József Attila megítélését. Az kétségtelen érdeme, hogy érzékenyen mutat rá a XX. századi válságélmény társadalmi és személyiséglélektani vonatkozásaira, — csakhogy mindezeket „ontológiai" végzetnek, általános korjelenségnek tartja. Anélkül, hogy e valóban megrázó és széles hatókörű élmény társadalmi genezisét és tartalmait (akár csak röviden is) fölfejtené. Persze nem szabatos, „iskolás" háttérrajzot kér most számon az utókor Gró tanulmányán. Az akkori lehetőségek és a történelmieszmetörténeti-kritikatörténeti fejlődéstendenciák együttes mérlegelése azonban joggal engedi meg az utólagos történeti minősítést. Gró talán azért sem éli át sérti meg a József Attila-i művészi üzenet teljességét, mert a kort sem érti igazán, vagy legalábbis nem jól tudatosítja önmaga és olvasói számára. Hiszen a költő „egyéni" konfliktusai éppen azért voltak képesek egyetemes indulattal versbe-fogalmazódni, mert „társadalmi érvényesség"-gel bírtak, smert József Attila le akarta - s művészileg le is tudta — győzni a korántsem kozmikus, hanem „osztályszerű" árnyakat, melyek személyes tragédiájához is a háttért adták. Bármennyire egyéni sors, betegség, személyes tragédia következménye is József Attila öngyilkossága, a költői termésben e személyes tragédia társadalmi jelentése, valóságtükrözö és kiútkereső üzenete csillan fel. A modernistakozmikus-egzisztencialista értelmezésekkel szemben ennek a személyest és társadalmit egyberántó teljességnek József Attilánál döntő tényezője a marxista tudatosság, a szervesen építkező szocialista világkép. Ezt a teljességet, a válság-élmény és a szocialista gondolatiság, a „bent" és „kint", a diszharmónia átélése révén kiküzdött harmónia József Attila-i dialektikáját nem képes egyben látni a szubjektíve mégoly szocialista szándékú — modernista szemlélet. Az elméleti-esztétikai érvelést nem teszi „jobbá", helyesebbé, hogy a szocialista Gró Lajos — politikai elkötelezettségétől is ösztönözve őszinte megértéssel és fájdalommal szólt József Attiláról. S kétségtelenül számos részigazságot is megpendített: „ .. .a felszabadulásért harcolt önmagával és a társadalommal. Mindig a maga útját járta s mindig egyedül állt ki igazságaiért, míg végül nagyon is önmagára maradt. Az előtte járó generációtól elválasztotta betegesen gyötrő önkínzása. Kortársaitól elválasztotta komolysága, szocialista világszemlélete.Kortársai idegenül állottak csapongóan szeszélyes útjai és részükre meg nem magyarázható ellentmondásai előtt. És nem vették észre, hogy lírája átmeneti volt, mint a mai kor és a mai ember, aki fél lábával a tegnap és fél lábával a holnap távlatában áll. Akinek van múltja és van jövője, de nincsen jelene. József Attila megtorpant az élet lezüllése és az áthághatatlan szociális akadályok előtt. És neurotikus korunkhoz »méltóan« önmaga ellen fordult. I ] Szembe akart fordulni az árral, mikor mindenki azzal igyekezett úszni.