Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)

DADW: A szovjet és más európai szocialista irodalmak világirodalmi teljesítménye a szocialista emberkép kialakításában

kapcsolatában ábrázolta, ahol az ember képességei alkotó tevékenységéből fakadó etikájának kialakulását kísérelte meg érzékelhetővé tenni, röviden, ahol korunk jellemző alakjainak forradalmi lényegét helyezte előtérbe, ott sikerült az irodalomnak döntő eredményeket elérnie (Solohov, Leonov, Nyikolajeva, Granyin, Kozsevnyikov, Ajtmatov). De mihelyt néhány író az ember lényegi erőinek kibontakozását, az erkölcsiség keletkezését az emberi tevékenység e fő szférájával csak lazán kötötte össze, ahol e szféra csupán háttér volt, vagy teljesen figyelmen kívül maradt, mihelyt e néhány író a mindennapok nem ritkán mély benyomást keltőén megformált problémái mögött a történelmi folyamatok nagyszerűségét már nem érzékeltette, hanem arra törekedett, hogy munkásságát a legfinomabb lélekrezdülések analízisében teljesítse ki és eközben a nagy társadalmi szintézisek saját szovjet tradícióit csak lassan fejlesztette tovább — már nem tett eleget a kor követelményeinek. Ezeket és más kérdéseket nemcsak a gyakorlati alkotómunka során, hanem átfogóan és esetenként heves elméleti vitákban tisztázták. Itt a szocialista realizmus módszerének továbbfejlesztéséről, a művészi igazságról, a pártosságról és a szocialista irodalom más központi kategóriáiról volt szó. Az a messzire nyúló történelmi előzmény, amelyhez a szovjet irodalom az új típusú feladatok mellett és ellenére is újra és újra visszanyúlhatott (a 30-as évektől már sajátrendszerű alapján állva fejlődött a szovjet irodalom), akkor vált termékennyé, amidőn e hagyományok tudatos folytatása mellett a még ismeretlen vagy csak körvonalaiban felsejlő problémákat pártosan ábrázolták. A hagyomány felhasználása és az új valóság meghódításának egységét legtökéletesebben Solohov valósította meg Az új barázdát szánt az eke második részében. A főhős és a regény többi jelentős alakja a korszak alapvető problémáit jelenítik meg; a regény cselekményében konkrétan a harmincas évekből sarjad, tartásában pedig sok vonatkozásában az ötvenes éveknek elkötelezetten a jövőbe mutat. A kommunizmusba való átmeneti időszak emberképe Ovecskin Tavaszi szél, Tvardovszkij Egyre messzebb, Kozsevnyikov Bemutalom Balujevet, Nyikolajeva Útközben, Bergholz Nappali csillagok, Granyin A vihar elébe c. regényeiben körvonalazódik többek között. Leonov Orosz erdő c. regénye kitűnő példa a korszak problematikájának legtágabb értelemben való megragadására. (Hogyan talál rá az emberi társadalom a természettel való anyagcseréje legértelmesebb szabályozására, hogy viszonylik a tudományos-technikai forradalom korszakának embere a környező világhoz úgy, hogy önmagának a legnagyobb hasznot hajtsa, és a természetnek a legcsekélyebb kárt okozza.) Az ember technika (ipar természet) szabályozott összjátékára való törekvés olyan alapvető feladatnak tűnik fel itt, amelyet csak a szocialista társadalom és csak olyan ember tud megoldani, akinek a szocializmus húsává-vérévé vált. Az emberkép kidolgozása során a szovjet irodalom — és egyre inkább a többi szocialista országok irodalma is — a történelemben először néz szembe a ténnyel, hogy az ember önértékeinek hiteles igazolása mind kevésbé a túlélt, sőt az ellenséges jelenségekkel szembeni harcban történik, hanem inkább a szocialista társadalmi rendszer tudatos kialakítása és továbbfejlesztése közepette. Ennek megfelelően az irodalom az embert mint a társadalom mind bonyolultabb folyamatainak irányítóját, a természet mind alaposabb ismereteivel felfegyverkezett urát mutatja be. Ebből az író számára kétféle probléma adódik: az összefüggő egészben, a rendszerben való gondolkodás és az új konfliktusok felkutatása. Az irodalom már a 30-as években is szembesült a szocializmusban tipikus és elkerülhetetlen komplex gondolkodási móddal (Pagogyin Barátom, Krimov A Derbent tankhajó). A szocialista társadalmi orga-