Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)

Alfred Klein: A német szocialista irodalom fejlődése 1918-1933 között

És Bertolt Brecht? A költő korai lírája és drámái a Három garasos operáig, az élet idealizálása ellen protestálnak, a polgári társadalom embere magatartásformáit vizsgálják. A ködös eszményeket és a fellengzős jelszavakat a valóságos viszonyokkal és az osztályérdekekkel konfrontálni — ez Bertolt Brecht irodalmi törekvéseinek lényege. Nála is az objektív esemény fontos, ő is kiterjeszti a polgári ideológiával szembeni bizalmatlanságát az „irodalomra", azaz egyszerűen: elveti a régi drámát, amely, mint a régi regény, csak az illúziókeltés célját szolgálja, és az „epikus színház" színműveivel helyettesíti azt. Mihelyt Bertolt Brecht politikai gazdaságtani stúdiumain át eljut a marxizmusig, a művészet új funkciójának kutatását már összekapcsolja a proletár mozgalom nyújtotta témákkal. A lírában, a tandrámákban és az epikus színház darabjaiban az emberi szubjektum ismét jogához jut. A baloldali expresszionisták útja tehát a sablonszerű eszménytől a valósághoz vezetett, az absztrakttól a konkrét egyeshez, és feltéve, hogy épen maradt a változtatásra törő akarat, onnan a realista perspektívához, a tudományos szocializmus művészeti eszményeihez. Az út azonban, amelyet a tárgyias írásmód egyes képviselői választottak, a konkréten átélt részletektől az általánosításhoz, a tudatos pártállás nélküli ! valóság-leírástól az igazság pártos ábrázolásához, a proletár-forradalmi pátosz és a / szocialista perspektíva alkalmazására vezetett. --Lukács György nem ismeri el, hogy Egon Erwin Kisch, Ludwig Renn, Bertolt Brecht s még néhány más író korai művei is jelentősen meghaladják már az expreszszionizmust, hogy későbbi könyveik és darabjaik valóban gazdagítják a szocialista realizmust. A realista irodalomról vallott elképzelése a 19. század mércéihez igazodik. A proletár-forradalmi irodalomra vonatkozó kritikájához hasonlóan a Neue Sachlichkeit megítélésénél is elvonatkoztat az irodalmi alkotások tartalmától, így nemcsak a dekadens jelenségeket éri bírálat, hanem az egészséges törekvéseket is. Ily módon elzárulna előttünk a proletár-forradalmi irodalom egyik további fontos forrása. Az egész Neue Sachlichkeit (még realista vonásaiban is) és a munkásosztály irodalma tënyegében valóban nem a 19. század nagyrealista regényét folytatják. A realizmus megújítását Lukács egyenesvonalú fejlődésként képzeli el, amely a 19. század realista regényének pozícióiból indul ki. Tolsztoj, Balzac, Thomas Mann vívmányainak elhanyagolását (amiben kétségtelenül a németországi irodalmi fejlődés jellegzetes hibái nyilvánulnak meg) minden esetben tévútnak tartja. Ezen az alapon nem sikerülhetett általános következtetéseket levonni abból a tényből, hogy egyes expresszionisták közvetlenül érkeztek el a szocialista realizmushoz (a kritikai realizmus átugrásával), az ifjabb generáció, Egon Erwin Kisch és Bertolt Brecht, ugyanerre az álláspontra helyezkednek, és Anna Seghers is teljesen speciális utat tesz meg, amíg realista elbeszélővé válik. Valamennyi ilyen átmenetre jellemző, hogy azok az idősebb generáció által teremett kritikai realizmus jelentős teljesítményének megkerülésével mennek végbe. A Proletár-forradalmi írók Heinrich Mannt, Thomas Mannt, Gerhart Hauptmannt sokáig a weimari köztársaság politikai exponenseiként és irodalmi reprezentánsaiként tartották számon. (Hogy mennyire jogosan, itt most ne firtassuk.) Mivel a korabeli Politikáról, a társadalom alapvető kérdéseiről véleményük erősen eltért egymástól, akadályát jelentette annak is, hogy átvegyék, felhasználják a Gerhart Hauptmann Ç

s a Mann-testvérek munkásságában manifesztálódó realista vívmányokat. Közrejátszott ebben az a tény is, hogy a kritikai realisták munkásságában alig játszott szerepet az olyan rendkívül fontos téma és jelenség, mint például a forradalmi munkásosztály harca, amely ugyanakkor a proletár-forradalmi írók figyelmének a közép-