Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)

Alfred Klein: A német szocialista irodalom fejlődése 1918-1933 között

és a proletár író forradalmi álláspontját jelöli meg egyedül lehetséges kiútnak. Becher ekkor nem tesz megkülönböztetéseket a polgári irodalomban, s nincs még abban a helyzetben, hogy el tudja választani a proletárforradalmi irodalom sajátos módszereit a politikai agitációtól és propagandától. Kétségkívül szektás és proletkultos tendenciával terhes írás ez, amelyet az egykori expresszionistának a saját múltjával történt radikális leszámolásaként magyarázhatunk meg. E mozzanatok még sokáig éreztetik utóhatásukat, s csak az egységfront és a népfront politika idején, a harmincas évek elején tudja teljesen leküzdeni őket Becher. Természetesen nem ö az egyetlen, akinek ilyen növekedési nehézségekkel kell megküzdenie. Berta Lasknál és a húszas évek végén újonnan a proletariátushoz csatlakozó íróknál is ki lehet mutatni, hogy a polgári ideológiával való szakítás és a szocialista pártosságra történő átmenet kezdetben gyakran túlzásokkal jár együtt. Az irodalmi örökséget és a korabeli nem-proletár irodalmat elutasítják. Ennek többnyire az a következménye, hogy lemondanak a cselekvő ember egyénitéséről és a középpontba a névtelen tömeg vagy az ismeretlen proletár harcos megformálását állítják. Jó időbe telik, amíg a polgári individualizmusra történő dialektikátlan visszahatást felcserélik a művészi ábrázolás igazi dialektikájával. Johannes R. Becher, Friedrich Wolf, Bertolt Brecht és mások program-írásaiban, elméleti tanulmányaiban nyomon követhetjük ezt a folyamatot. Mindnyájan az előtt a feladat előtt állnak, hogy megismerkedjenek a nép életével, a munkásosztályt történelemformáló erőként ábrázolják, s birtokba vegyék, majd leküzdjék az „exkluzív" költészeti eszközöket. Johannes R. Becher még azután is, hogy véglegesen a proletariátus oldalára állt, egy ideig úgy véli, hogy az új forradalmi tartalommal expresszionista módszerek segítségével is megbirkózhat, de csakhamar rájön, hogy a nép nyelvén kell írnia. 193Ü-ban e felismerése már az Ein Mensch unserer Zeit című válogatott kötetének vezérelve lett: „Felsorakozunk, ami annyit jelent: elkülönítjük az értéktelent és a mellékeset, azt állítjuk előtérbe, ami lényeg, s tömörítjük erőinket... Kíméletlenül kell eljárnunk. Ki kell ásnunk, szabaddá kell tennünk és meg kell mentenünk a halálosan görcsös szósorok és elkapkodott hasonlatok zagyvaságából az egyszerű emberi szót.. ."

u Johannes R. Becher új, népi költői nyelvezetét főként két nagy témakörben munkálja ki: gyermekkorát és ifjúságát tárja fel egyrészt, másrészt azokat a „szürke had"v/lopokat" igyekszik megmintázni, melyek fellázadnak a kizsákmányolás ellen és a kapitalizmus megrohamozására készülődnek. A költő azon fáradozik, hogy a proletár tartalmaknak és eszméknek adekvát formát adjon, és elérje a forradalmi hatáskifejtés maximumát. A „tömegdal"-ban látja a legnagyobb lehetőséget arra, hogy megküzdjön az új anyaggal és témákkal. Már a „Der rote Marsch" - „Der Leichnam auf dem Thron - Die Bombenflieger" című verses kötetében (1925) lírája világnézetileg magasabb szintre jut. Ez a marxizmussal és a kommunista politikával összehangolt rendkívül intenzív kölcsönhatás gyümölcse. 1924-ben tette közzé Johannes R. Becher az Am 'inibe Lenins s a Vorwärts, du rote Front ! című köteteit és az Arbeiter, Bauern, Soldaten című drámájának második változatát, 1925-ben megírja ezenkívül a Levisite, oder der einzig gerechte Krieg című regényét. Politikai és esztétikai gondolkozásának forradaknl átalakulása így tehát nemcsak lírai produkciójában nyilvánul meg, hanem próial kísérleteiben is. A háború utáni forradalmi válság és a viszonylagos stabilizá11 JOHANN«» R. BBCHBR: tm Mensch unserer Zeit. OesammHtc (iedichte. Berlin, 1930.