Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)

Vajda Gy. Mihály: Bertolt Brecht magyar fogadtatása

don akkor még különösen szokásos túljátszásának szólt, a kritika fanyalgása a rendezés és a színészek bizonytalanságának, ami nem kis részben a darabbeli életábrázolás „felemás"-voltának következménye volt. A Kurázsi mama ugyanis minden korhűsége és emberközelsége ellenére nem annyira történelmi dráma, mint inkább történelmi tárgyú parabola, s e félig reális történelmiséggel, félig a realitáshoz vezető didaktikus hasonlat-jelleggel naturalista hagyományú színművészetünk nem tudott sokat kezdeni. Brecht e darabja nem ad alkalmat arra sem, hogy a színész a drámai személyből a hagyományos elemző eljárás, érzelmi játék, lelki rezdülések ábrázolása útján bontson ki jellemet, viszont az előadás hiányzó lendülete nem tudta fölkelteni annak a sodró történelmi folyamatnak érzékelését, amely e „krónika" képeit hordozza. Gyakorlatilag itt is a realista ábrázolásfelfogás egysíkúságával volt baj, azzal, hogy a színpad „valóságos életet" akart adni és nem „valóságra vezető színpadi játékot", amelybe - mint Lukács Györgynél olvashattuk - a szerző bekapcsolt hagyományosan drámai eszközöket, de nem olyan mértékben, hogy a darab a megszokott előadások „direkt" stílusával előadható lett volna. A színpadi realizmus e problémájára nagyon finoman - rámutatott Kassák Lajos (Népszava, 1958. február 9.), már azzal is, hogy az előadás és a színészi játék helyett főként a színpadképről, Köpeczi Bócz István „szűkszavú" díszleteiről írt. „ ... színpadunkon ő valóban érzékeltetni akarta azt a realitást, ami a művészeti alkotás lehetséges realitása, megtisztítva minden hamis illúziókeltéstől és tradicionális sallangtól": azaz - Kassák interpretációja szerint - nem valóság-„utánzás", hanem valóság-„teremtés" volt a szándéka... Sa kritika befejező mondata: „Újból hangsúlyozom: íme a realitás fogalma a művészi alkotásra alkalmazva." A Kurázsi mama első előadásai biztos bukást sejttettek, a közönség száma a felvonásközi szünetek után észrevehetően megcsappant; lassanként azonban hívek is tömörültek, ha nem is nagy számban a produkció köré, amely Kassák kritikája b izonyítja - alkalmat adott - vagy inkább adhatott volna - vitára a színpadi realizmus értelmezése felől. A „szakközönséget" végre a Koldusopera 1958. áprilisi előadása hódította meg. A Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatói vizsgáztak vele, tanáruk, Szinetár Miklós rendezői elgondolása szerint. Az előadás stílusa folytatta ugyan a Koldusopera „operettesítésének" magyarországi hagyományait (valószínűleg ez magyarázza, hogy az éppen itt járó Willi Bredel és Erwin Strittmatter idegenkedtek tőle, ami természetesen még nem döntő szempont az előadás megítélésében), de a fiatalok szerették a Koldusoperát, szívesen és ízlésesen „komédiáztak" benne és elsőnek értették meg a darab - és Brecht - hazai előadói közül, hogy nem London alvilágát kell „hitelesen" ábrázolniuk, hanem a darab realitásra vezető (mert belsőleg igaz) mondanivalóját kell artisztikus játék keretében kifejezésre juttatniuk. S hozzá még jól énekeltek, frissen mozogtak, s bár igaza volt a kritikusnak (Kéry László, Nagyvilág 1958. 917-920.) abban, hogy „a játék a nyersebb komikum felé tolódott el s a brechti hatás összetettsége és iróniája ezen a ponton némileg csorbát szenvedett", ez az előadás szerzett „polgárjogot" Brechtnek a hazai színpadon, és hozzájárult ahhoz, hogy a miskolci és békéscsabai „kerülő" után 1960 októberében a Petőfi Színház - ugyancsak Szinetár Miklós által rendezett - Koldusopera-üoadása befogadtassa. Közben a Rettegés és nyomorúság a Harmadik Birodalomban Marton Endre rendezte Nemzeti Szinház-beli bemutatásával (1958 novemberében) a közönség - a kritika szerint — még mindig nem tudott megbarátkozni, s a Puntila úr és szolgája. Matti (Madách Színház, 1959. március) lényegében semmi visszhangot sem keltett. Illetve mindkettő olyan értelemben szolgált tanulsággal, hogy gondolatokat ébresztett a