Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)

Vajda Gy. Mihály: Bertolt Brecht magyar fogadtatása

atmoszférája azonban nem volt alkalmas egy a hazai színpadon hagyománnyal nem rendelkező műfaj, egy ismeretlen drámastílus elfogadtatására. Brecht Koldusoperája Magyarországon másodszor is megbukott. A közönség értetlenül fogadta, a kritika kedvezőtlenül vagy gyanakvással, általában nem titkolva, hogy — különböző indokolással — időszerűtlennek tartja a darabot. „Vagy tizenöt évvel ezelőtt — írta 1945. július 15-én a Szabad Nép képes melléklete — a weimari Németországban nagy sikere volt ennek a vidám, vagdalkozó kedvű komédiának. Azt szeretné beigazolni, hogy a nagy operák ideje lejárt, a közönség nem hódol már be a hosszú lélegzetű pátosznak, a felnagyított érzelmi viharoknak." Staud Géza kritikája (Népszava, július 10.) szerint a színház a darabot főként „műfaji kísérletnek" fogta fel. ,A darab műfaja tisztázatlan ... Ha a rendező nem akar hamisításba bonyolódni, kénytelen a darab heterogén elemeit szimultán érvényesíteni... Elsősorben a hősi opera műfaját gúnyolja ki, ezen keresztül az érzelmes, romantikus polgári világnézetet is. A komoly szociális mondanivaló, már a műben eredetileg elfoglalt helyénél fogva is kissé háttérbe szorul." A Szabad Nép kritikusa (u. i.) ásatagnak érezte a darab eszközeit, „valami serdülőkori tehetetlenséget" látott bennük, s megjegyezte: „Noha Bert Brecht írta, a darabban nincs semmi, ami szocialista íróra mutatna." (Július 8.) A Mai Nap színibírálója, Petrovics Béla szerint „hibás törekvés a Szabad Színpad részéről, ott folytatni 1945-ben Magyarországon, ahol a német színpad forradalmi újítói 1929-ben abbahagyták", s helyesebb volna, ha a színház „a weimari Németország helyett Sztaniszlavszki nyomdokain haladva keresné a forradalmi színjátszás új útjait s az elismerést". (Július 8.) Rácz György rendezésének és a szereplők többségének gyöngeségére főként a Világosság kritikusa (Hárs László) utalt; ebből kiolvashatni, hogy az előadás nem tudta megközelíteni a műfajt sem, „a tudatos világnézeti komédiát" (július 8.). Így ha az első magyarországi Koldusoperát az egykori politikai atmoszféra torzította el, a másodiknak az előkészítetlenség, a felkészültség hiánya, az alkalmatlan időpont miatt kellett csődöt mondania. Ugyanakkor a Háromgarasos regényt, amelyet Erdődy János fordított le mindjárt 1945-ben, kedvezőbb légkör vette körül; Lányi Margit könyörtelen realizmusát, kemény és harcos társadalombírálatát méltatta recenziójában. (Szocializmus, 1945. 222-223.) A személyi kultusz évei azonban Brecht művészi irányának nálunk sem kedveztek, s így régi „ellenfelei", noha maguk sem tartoztak a személyi kultusz hívei közé, akadálytalanul fejthették ki kritikai nézeteiket, anélkül, hogy valaki is ellentmondott volna nekik. Háy Gyula mindjárt a nagytekintélyű Fórum I. (1946) évfolyamában, ahol később több dramaturgiai tanulmányát is közzé tette, fellépett az úgynevezett „drámai dráma" védelmében, noha a folyóirat olvasói közül egyelőre aligha értették meg sokan, hogy tulajdonképpen mit véd vagy mi ellen harcol. „A közelmúltban ... írta Miért járunk színházba? című cikkében - az írók kezdtek bizonyos megbotránkozással beszélni arról, hogy a közönség azért jár színházba, mert — szórakozni akar. Aki valamire tartotta magát, az »lirai«, »epikus«, »filozofiai«, „pszichológiai", •irodalmi* vagy »politikait drámát írt és adott elő - csak nem drámai drámát. A weimari német forradalmosdi drámaírói a haladás elengedhetetlen kritériumának a szórakozás teljes hiányát tartották. Brecht minden elméleti fejtegetését arra a magától értetődőnek vett alapra építi fel, hogy mindazok az elemek - cselekmény, feszültség stb. -, amelyekkel a drámaíró azelőtt nézőjét megnyerte, ma megvetendők és elvetendők." (99.) Háy összefoglalta és megismételte a már egy évtizeddel korábbi „vádpontokat". Brechten és a hozzá hasonlókon nem segít az sem, ha politikai témákat választanak, hiszen „legtöbben hibás úton, szimplifikálások irányában kercsgél-