Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)

Bojtár Endre: A lengyel avantgarde líra fejlődése

lépten-nyomon támadták Wandurskiék elveit - ugyanazt az alapelvet képviseli a „művészet—társadalom" viszonylatában, mint a proletárköltészet. Csupán ugyanannak a felfogásnak a két pólusáról van szó. Az azonos alap: a művészet és társadalom közvetlen kapcsolatának feltételezése. A proletárköltők szerint a termelőerők, a társadalom politikai viszonyai, a munkásosztály elnyomott helyzete közvetlenül befolyásolja a művészetet: a kapitalizmus keretei között nem jöhet létre igazi forradalmi művészet. Peiper ugyanígy, csak más előjellel: a művészet közvetlenül befolyásolja a társadalmi berendezést, mintegy példát mutat: „Az a művész, aki nem törődik műveinek formájával, rontja a közerkölcsöket. Polgártársak és polgártársnők ! Van-e közületek egy is, aki nem érti meg az új formák társadalmi értékét? Ki nem fogja fel, hogy az új művészi formák a társadalom undorító volta elleni antitoxinok, hogy megölik az áporodott látásmód mikrokozmikus mikrobáját, hogy szerterepítik a találékonyság pattanó szikráit... A költői mondat újdonsága a néma parancsok hullámhosszán eddig ismeretlen álmokat dob a világba... A rímek új fegyelme révén az emberek távoli és fontos függőségbe kerülnek egymástól: a poéma félszerű felépítésének újdonsága bebugyolálja a munka új szervezésére irányuló törekvéseket, és piros szőnyegként terül az új társadalomhoz vezető útra. A művész, aki új szépséget dob a világba, az új jövendőt hinti szét !... ne higyjetek a reakciósoknak, akik a haladás betűivel övezik körbe magukat, s abból haladás helyett böjtöt, őserdei sötétséget és ostobaságot gyártanak."*

52 A proletárköltőket elítélő szavak ellenére egy helyütt még maga Peiper is a nagy fordulat utáni művészet kitárulkozó lehetőségeiről beszél: „No és a művészet, a szocialista államban. A munka szocializálása, mely kizárja a henyélést és hatalmas szabadidőt szabadít fel, szükségszerűen ahhoz fog vezetni, hogy a művészetnek a társadalomban elfoglalt helye kiszélesedik ... Nagy művészet jön létre. A proletariátus győzelme fogja létrehozni: tehát a proletariátus fogja létrehozni."

88 Ebből a felfogásból természetesen következett a számunkra Kelet-Európából már oly ismerős kommunista „tiszta művészet" elve: „a művészetről van szó. A művész számára ez a legmagasabb cél. De a művészet nem zárt rendszer, mely külső erők hatása nélkül funkcionál. Az élet egy kassza: a művészetnek kell a kasszafúrónak lenni."

54 Ugyanaz a munkamegosztás-elmélet, mint a cseh Václaveknél, a magyar Kassák Lajosnál: minek az agitációs, a plakátköltészet, a nyomorlíra, mikor a költészetnél alkalmasabb eszközök is rendelkezésre állanak ezeknek a tartalmaknak a kifejezésére: „Aki ismer engem, tudja, hogy mindent tudok adni, amit tudni akarok, Csak az ember sérelmét nem tudja felemelni Az én hatalmas szívem" - írja Peiper, majd így folytatja: „Először beszélek erről és talán utoljára is, Annak ellenére, hogy az érzelmek szótárához ingyen jutottam Mert amikor mások levetkőznek egy luxus mondatban, Én többet mondok, bár a mondat esetleg nálam csak egy füttyentés lesz. Nem számít, hogy mindezt a húsos fazék mellől jelentem ki Hogy nem háromlábú szék, hanem a levesestál mellől nézek a jövőbe!" (T. Peiper: Wyjazd niedziely. Raz.) * Lefordíthatatlan szójáték: lengyelül haladás: postcp, böjt: post, őserdei sötétség: ostep, ostobaság: teposé. "T. PEIPER: Takzc inaczej. (Másképp is.) Zwrotnica, 1926. 7. sz. • Sztuka i proletárját. Tedy. 151. *«T. I'KMTI: Kamedulom sztuki. (A művészet aszkétáinak.) 1924. Tedy, 130