Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)

Bojtár Endre: A lengyel avantgarde líra fejlődése

Művészet az örömteli szépség ipara kivan lenni. A proletariátus mint olyan fiatal osztály, amelyet nem terhel évszázados hagyomány és szabad, örömteli, kényszer nélküli munkát óhajt — nem maradhat közömbös azoknak az erőfeszítései iránt, akik a művészet szimbólumaiban akarják megteremteni a Holnapról szőt* álmukat."

39 Ez a hang azonban meglehetősen egyedülálló maradt, a közvetlenül a cikket követő vitában ugyanúgy, mint az elkövetkező nyolc-tíz évben. A vitát itt nem szándékozunk részletesen ismertetni.

40 Hadd idézzük csak a szerkesztőség álláspontját tükröző zárócikket: , proletár művészet, gyökeresen új művészet még nem létezik... A Nowa Kultúra ez év elején kísérletképpen meghívott hasábjaira egy pár, új írói formával dolgozó költőt, akik kinyilvánították, hogy eszmeileg nem idegenkednek a Kultúrától. A lap közölte Stern, Wat és mások műveit. Sajnos nagyon gyorsan kiderült, hogy ezek az alkotások olvasóink számára művészileg érthetetlenek ... Világosan érezzük, hogy ezekben a versekben olyan emberek szólalnak meg, akiknek semmi közük a munkásosztálynak sem harcához, sem eszményéhez, sem szeretetéhez, sem gyűlöletéhez... Pedig nekünk azt kell követelnünk, hogy az a költő, aki a munkásosztálynak akar írni, ne csak azt élje, szeresse, gyűlölje, amit a munkás, de úgy is."

41 A proletárköltészet és az avantgárdé találkozása nem jött létre. 1924-től útjaik szétválnak. Először a proletárköltészet in ődését kísérjük végig. IV. A proletár költészet A lengyel proletárköltészet első önálló reprezentatív fellépése 1925-re esik. Ekkor jelenik meg a Trzy salvy (Három sortűz) című kötet, mely Broniewski, Stande és Wandurski verseit tartalmazta. A bevezetőben így határozza meg a proletárköltők csoportja saját feladatát: „Nem magunkról írunk. A szó munkásai vagyunk. Azt kell kimondanunk, amit a műhely többi embere nem tud kimondani. A proletariátus és a burzsoázia könyörtelen harcában határozottan a barrikád baloldalán állunk. A gyűlölet, a győzelembe vetett hit és az öröm - a harc öröme - vezeti tollúnkat. Szavaink mint a sortüzek záporozzanak a belváros utcáira, s váltsanak ki visszhangot a munkásnegyedekben. Új társadalmi harmóniáért harcolunk. Ez a harc művészetünk leglényegesebb tartalma."

41 Ebbe a szűkös programba Stande és Wandurski költészete belefért, Broniewskié nem. Szűkös volt ez a program, mert megkésett volt. A kelet-európai líra szempontjából is, hiszen a magyar proletárköltészet már 1920 körül lezárult, az orosz is elvesztette ekkorra már kezdeti lendületét, a cseh proletárkőltészet 1922 táján szintén átváltott a poetizmusra. S megkésett volt a lengyel valósághoz képest is: az 1924-től kezdődő stabilizáció éveiben a harcra szólítás nem jelentett többet üres retorikánál, s a szeretet országának ködös jövendölése meglehetősen semmitmondó "W. WÍNDUUU: Upodobania estetyezne proletarjatu. (A proletariátus esztétika ízlése.) Nowa Kultúra, 1923. 6. sz. 40 Annál is inkább, mivel ezt megtették Tadeusz Bujniczki és Marian Stçpiert: „Krytyka poetyeka w czasopismach: „Kultúra robotnicza", „Nowa Kultúra", „Díwignia", „Miesiecznik literacki" c. cikkükben. (Verskritika a Kultúra robotnicza, a Nowa Kultúra, a Dzwignia es a Miesiecznik literacki c. folyóiratokban). = Ruch literacki, 1951. 2-3. sz. 41 B. J.: Nieporozumienia literackie. (Irodalmi félreértések.) Nowa Kultúra, 1924. 11. sz. "Trzy salwy. Warszawa, 1956. PIW.