Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)
Hídvégi Jenő: Hernádi György
acél és salak időszaka, amelynek kohójában útkereső alkotók; politika és művészet, élet és cselekvés, mű és világnézet perlekedtek és vitáztak egymással. Hernádi a húszas évek derekán kezdte meghaladni az expresszionizmust. Sikerült elkerülnie az olyan buktatókat, amelyek nem egy gyengébb jellemet menthetetlenül elvezettek a mozgalomtól. És — ha időleges depressziók, visszaesések árán is — sikerült megóvnia magát mestere, Kassák Lajos időtlen modernizmusától. Megtorpanásai a negyvenes évek elejére esnek. Nagy harci aktivitásról és szenvedélyes eszmeiségről tanúskodó versei mellett egyes műveiben, pl. Júdás című drámájában — szkeptikus álláspontra jutott, s Anatole France-i moralizálással és általános politikaellenességgel próbált meg tiltakozni a kor torz és nyomasztó eseményei ellen. A koncentrációs táborok világában megélt komor élményei végül is lírájának, kommunista emberi reményeinek felbuzdulását érlelik meg, s hazatalálva, költészete az egyéni sorsát ért sérelmek ellenére, felélénkülve, megszínesedve ívelt töretlenül haláláig. Hernádi az önfeláldozó, harcra mindig kész pártköltő példaképe. És soha nem viszolygott e jelzőtől. Liebknecht Károly halálakor ítéleterejű, lázító, vérforraló ódát ír, amelyet másnap reggel plakátok százain olvasnak Budapest utcáin az emberek. Költeményeket ír szavalókórusok, munkásegyüttesek számára, megzenésítik néhány versét, megpróbálkozik a húszas évek aktivista műfajaival, az agitációs montázsdrámával és évtizedeken át lelkesít, mozgósít, tanít áradó, exhortatio-szerü szabadverseivel, s később az ellenforradalom után lefordítja Brecht nagyszerű pamfletjét, a Kommunista Kiáltvány verses parafrázisát. 19 Mindemellett Hernádi óvakodott a pártirodalom és művészet mechanikus azonosításától. Ez ellen már ifjú korában tiltakozik. Jellemző erre, a Tanácsköztársaság kultúrpolitikájáról írott tanulmánya, amelyben nagy hangsúllyal figyelmeztetett a pártirodalom és művészet összekeveredésének veszélyére. Gyakran emlegette, hogy a mohó, meggondolatlan, politikai követelmények árthatnak a pártköltészet művészi hitelességének, ő a magas fokú eszmeiség politikai mércéjével és felelősségérzetével mérte fel a pártos költő politikai feladatainak terrénumát is, de ezekben nem volt helye művészellenességnek. A politikai bátorság és felelősségérzet mellett az emberszeretet volt életeleme, természetes és nélkülözhetetlen közege a költőnek. Az emberközelség ringatta, ihlette, vigasztalta: a nagygyűlés, a sportpálya, a mozielőcsarnok, a Közért, a szigeti sétány ezek voltak zarándokhelyei. Emberközelség és politikai bátorság egyet jelentett nála. Első ifjonti lázadó strófáitól 1956-ig, számtalanszor lehettek tanúi ismerősei, tisztelői a bátorságára nehezedő különféle teherpróbáknak, amelyeket mindvégig sikerrel állt ki. Pándi Pál Lukács Lászlóról írott esszéjében 20 azt fejtegeti, hogy a polgári értelmiségből jött marxisták sorában gyakran találkozhatunk egy típussal, amely úgy értelmezi az új világnézet fegyelmét, hogy közben elszorltotta magában az egyéniséget. Hernádinál nyoma sem volt e szerencsétlen, akár jószándékból fakadó önkorlátozásnak. Teljes önmagát adta az ügynek és „nem megalkuvás árán marxista világnézet és polgári egyéniség között". Ogy adta önmagát, hogy magáévá tette a mozgalmat és világnézetét. Nem volt soha fintor az arcán, mert nem volt mit elfojtania. Szerénysége, törtetésre, érvényesülésre képtelen alkata, sokirányú elfoglaltságai, kötelezettségei, a kortársak, a hivatalos irodalompolitika értetlensége következtében költői, írói életműve egyenetlen, hatásában befejezetlen, töredékes maradt » RjcRTorr BBMR: A Kiáltvány. Nagyvilág, 1958. 5. 632 634. ... L ,, f £ AL: lukács László. — Tanulmányok a magyar szocialista irodalom történetéből. Bp. 1962. 473.
