Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)

Pomogáts Béla: Kis Ferenc költészete

De mindez kevés lett volna, ha maga a költő nem hívja ki a felfedezők figyelmét új verseivel. Mert az utolsó évek termése „annyi daltalan év romhalmaza" (Előhang) után még néhány emlékezetes verssel kínálja meg a régi és új barátokat. Az Anna-versek gyengédsége, egy évtizedeken át őrzött szerelem és hűség letisztult indulata (Anna születésnapjára, Levél a kedveshez, Anna sírköve) éppúgy egy sokat szenvedett költő belső világát, lecsendesült szomorúság és megfáradt életöröm egymásbajátszó ábráit tárja fel, mint az öregkori rezignáció és múltat idéző nosztalgia az Újra otthon élet-összefoglaló szakaszaiban, a Munka után tömör önarcképében vagy a József Attila sírkövére sorainak fájdalmas emlékezése: „Ültem a sómarta kövek közt, / mellemre csuklott a fejem, mint ágával a nehéz/ lomb az emlékezés/ tágas udvarára ..." Kis Ferenc ekkor már illúziók nélkül, valami öreges bölcsességgel figyelte a világot és önmagát: erről beszélnek azok a versek is, amelyek játékos iróniával fordulnak az irodalmi élethez s rajzolnak önarckép helyett félig tréfás — félig fájdalmas ön-karikatúrát (Kotlik a költő, Visszhang). Az illúziótlanság persze nem eszménytelenséget jelentett. Mint bevezetőben mondottuk, Kis Ferenc nyughatatlan igazságkereséssel mérte össze a valóságot eszményeivel. S ez sokszor fájdalmas kifakadásokra, alkotókedvének gyötrelmes görcseire vezetett. Nagy László idézett verse beszél arról az emberi tragédiáról, amit ez a belső görcs, az elfojtott szó jelent: „szörnyű, hogy nem bírtál elégni, csak megkeseredtél, / nem lettél üszök a daltól, megfulladtál a daltól, barátom !" Kis Ferenc gyakran érezte magányosnak és kiábrándultnak magát. Az Elvtársaimhoz is magányról panaszkodik: „Mindentől és mindenkitől távol, / magányos és szomorú vagyok — / mint a rab, akit okkal vagy ok / nélkül még az ügyvédje is vádol ! / Nincs e magányosságnál nagyobb / börtön, mert a végtelen határol -/sa tenger zúg a börtönőr szavából / fülembe; meghalni volna jobb." Az utolsó éveknek mégsem a kiábrándulás és a megfáradás volt a jellegzetes közérzete. Kis Ferenc az öregkor és a betegség bilincseiben, fájdalmas emlékek közé zártan, megfáradva és illúziótlanul is abban a tudatban talált békét, hogy méltó sorsot választott és ennek a sorsnak a próbáit emberként viselte el: „Számomra méltóbb szerepet/ szántál, ó élet: szereted / hörgő szívemet hallani !" 1964-ben olyan költő életét szakította meg a halál, akinek ritkán felgyúló lírája még néhány tiszta és ihletett „őszikét" ígért. 162. sz. - SIMON IHTVÁN: Csendes diadallal. Csillag, 1954. 2. sz. 342-344. - JANKOVICH FKRRNC: Levél egy munkásköltőhoz. Üj Hang, 1955. 5. sz. 57 - 58. - SOMLYÓ QYÖBOY: Jegyzetek Kis Ferenc verseskönyvéhez. - Ablakban. Bp. 1956. 98-104. - FÖLDEÁK JÁNOS: Kis Ferencről és költészetéről. Kortárs, 1960. II. 597 - 604. - DARVAS JÓZSEF bevezetője az Ami megőriz c. kötethez. Bp. I960. - BENJÁMIN LÁSZLÓ id. tanulmánya. 11. sz. jegyzet. - PAKU IMRE: Munka után. Kortárs, 1965. 1991-1994.