Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)

Jordáky Lajos: Korvin Sándor

undorítja, hanem az emberi sors ezen a tájon, hogy hazudnia kell az élni akarónak, hogy a költő nem úgy modhatja meg, amit akar, ahogyan érzi: Szolgálni járok, s kipróbálom reggel tükröm előtt a szolga mosolyát. Az álom, melyben kényem kiszolgáltatom, ím, végetért. S a nappal dolgot át. Milyen kíméletlen élére állítása ez az emberi sorsnak. S milyen tragikus ebben az embertelenségben az értelmiségi sorsa — a költőé, az íróé, a művészé: . ki lenne szíves társ, de nem tud lenni társ, se úr, se szolga: — urak közt szolga, s szolganép közt úr. Megosztott szívvel, felemás mosollyal forog sután; gyűlöl s szeret balul. A versnek van egy szakasza, amely önéletrajz és önarckép. De tökéletes és csak ő volt képes önmagát így megrajzolni: Riadt vagyok s szelíd, de látnátok csak koravén arcom egyszer csupaszon. Lehántva róla ildom, csak a gyilkos szép gyűlölet tűz-harca ég azon. A gyűlölet, - ez lett egyetlen gőgöm. Lelkem rablói tették ezt velem. Ök, ők dúlták fel szűzi emberarcom, teremtett énem, tiszta életem. A tiszta önarckép elmélyült önvizsgálat eredménye lehet csak. S az önvizsgálat - ad absurdum végbevive - olyan körülmények között, amilyenekben Korvin élt, csak meghasonláshoz vezethetett. Korvin képtelen volt a társadalomtól elszakadni, költői elefántcsonttoronyba vonulni s ott egy tökéletes, ellentmondásmentes világot teremteni magának, mint tették és teszik azt annyian a szellem fantasztái közül. Már pedig olyan lelki alkatú ember számára, csak az elefántcsonttoronyba való vonulás vagy a szocialista hit szilárdsága mellett is a meghasonlás útja következhetett be. A Magam ellen utolsó strófája ezt a meghasonlást vetíti előre: És mégsem őket szidom, de a szolgát itt benn: - velőmön s véremen nevelt képmutató, ki magamat is rászed — őt gyűlölöm, korcs szolga-cnemet. Az első korszak hattyúdala ez a vers. Korvin nem tud alkotni többet az adott körülmények között. Nyomorban él, gazdag gyermekeket tanít franciára és magyar nyelvtanra alamizsnabérért, de büszkén éli ezt a sorsot. Csak a felesége és szűk baráti köre jelent örömet számára Kolozsváron és Nagyváradon. Van azonban egy vágya, ettől várja a menekvést. Ki kell jutnia Párizsba, a fény, az eszmék, a művészi szabadság Párizsába. Tudja, hogy teste ott is szenvedni fog az éhség gyötrelmeitől, de a •elke szabad lesz. A Szajna partján, a kilométer hosszú utcai antikvárusok könyvei előtt sétálhat, a Quartier Latin szűk utcái között bolyonghat, a Saint-Michael-