Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)

Jordáky Lajos: Korvin Sándor

JORDÁXY l.AJOS KORVIN SÁNDOR Nem szembenézni akarok Korvin Sándorral úgy, ahogyan irodalomtörténészeink és kritikusaink néznek szembe a két világháború közötti időszak íróival. Egyrészt azért, mert Korvin Sándor művész volt a szó igazi értelmében. Költő és esztéta, aki rendkívüli műgonddal dolgozott és százszor is átgondolta azt, amit írói műhelyéből kiengedett. Nemcsak a gondolatait igyekezett tökéletessé formálni, hanem mindig az azoknak legtökéletesebb kifejezési formáit is kereste. Másrészt pedig - s a szembenézés kialakult formáját ez teszi feleslegessé - Korvin szocialista világnézetet valló és világnézetét tudatosan alkalmazó művész volt. Polgári életformák közül jön s a szocializmussal való megismerkedése után, nemcsak a gondolatot teszi magáévá, hanem a munkásosztály életformáját is. A hazugságot megveti s bármiről legyen szó, mindig az igazságot vallja és hirdeti. Természetes tehát, hogy a szülői ház viszonylagos polgári jólétéről is lemond és azzal együtt az apai kívánság karriert biztosító terveit - ügyvédnek kellett volna lennie - sutba dobja. S mit kap cserébe? Amit maga választ. Az igazság költőjének kijáró nyomort, sok éhezést, de a haladó magyar írók immár hagyománnyá váló Szajnaparti évével együtt s végül a korai halált. Az utókor részéről pedig évről évre késő elismerést, amely méltó helyet biztosítson számára a mi szellemi életünk Pantheonjában. Dehát, ha nem szembenézésről van szó, mit akarhatunk mégis? Nem emlékezni, hiszen az túl kevés lenne. De nem is véglegesen értékelni, mert az több ember sok mindenre kiterjedő, vitákban kialakuló véleményét igényelné. Hát akkor emlékezünk és értékelünk is, a hátramaradt művek alapján elsősorban, de ugyanakkor az emlékező és értékelő ember szubjektív érzésein keresztül. Az értékelést előzze meg a szubjektív emlékezés. Kolozsvárott, a Fellegvár huszárkaszárnya udvarán találkoztam először Korvin Sándorral 1933 novemberében. Mindketten fiatal rekruták voltunk s a sors nyilván véletlenül vetett egy helyre sok román s tucatnyi magyar és zsidó fiatallal együtt. Valamit már hallottunk egymásról azelőtt is. Tudtam róla, hogy költő, de versei közül addig még nem jelent meg semmi, öthat kritikáját azonban már olvastam a Korunkban. 6 meg tudta rólam, hogy a szocialista ifjúmunkás mozgalomban veszek részt, előadásokat és szemináriumokat tartok s egy-két cikket is írtam a munkássajtóba. Amit egymásról tudtunk, nemcsak kevés volt, de inkább óvatosságra ösztönzött az első órákban vagy talán csak első percekben. Kommunisták és szocialisták akkor még farkasszemet néztek egymással, egyik sem hitt a másiknak még a becsületességében sem. Volt azonban valami, ami mégis közel vitt egymáshoz bennünket. Nemcsak az. hogy mindketten szerettük Petőfit és Adyt, hogy mindketten csodáltuk a francia kultúrát, hogy Gorkij mindkettőnknek első élményeink közé tartozott, hanem az, hogy ott, a kaszárnya udvarán is fel kellett ismernünk kisebbségi voltunkat. Amikor a román rekrutákat már rég beöltöztették, mi még mindig ott csellengtünk I kaszárnya udvarán, várva sorsunk további alakulását. VY2