Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)
Markovits Györgyi: Knopp Imre
bírálja. Az Elindulás című kötetről a következőket írja: „Knopp Imre a külvárosi legendák költője, a nyomor énekese. A természet szépségeit nem veszi észre, mert szemét leköti az aszfalt, melyen elnyűtt cipőket és elhullajtott cigarettavéget markoló, kérges kezeket lát csak. Az öröm zenéjét nem hallja meg, mert fülét betölti a nyomorgók jajjá, a gyermeksírás és a beteg tüdők zihálásának hangja. Keserű, vádoló versei megrázóak. Egyetemes felelősségérzetről és határozott formakészségről tanúskodnak." A „Szép Szó" 1938. márciusi számában Karinthy Gábor bírálja a kötetet Kőmíves Lóránt, Sztojka László és Szombati Sándor verseinek ismertetése után: „Ezt a verseskönyvet helyezem utolsónak, mint a legsikerültebbet a négy közt. Tényleg: mint verseskönyv is a maga egészében a legsikerültebb köztük ... Sőt: inkább össz-hatás... Mert az egyes versekkel Knoppnál is baj van. Mondanivalója neki is van, ő szociális tendenciájú költő. Viszont négyük közül ő a legkultúráltabb ... Némelyik verse igen kerek, poentes, hangulatos. Látja a várost és a városról ír.Tipikusan városi költő. Ugy hiszem: fejlődés előtt áll." Az Ajánlás című vers a költő ars poeticája. „Idegen szépségről én nem dalolhatok" — írja. A külváros életét, az utca, a bérház, a nincstelenek életét vázolja e versekben, hűen, reálisan, a részletek jó megfigyelésével. (Gyárilány, Hófehérke, A jó hivatalnok.) Stílusa tárgyilagos^ szelíden ironikus. De néha felcsendül egy-egy erőteljesebb hang is: «... Hej mosónők 1 itt a Terézvárosban, Budán és mindenütt Egyszer majd kipállott kezeitekbe adjuk ezt a piszkos világot. Mossátok ki l Mossátok ki ! hogy soha többé szennyes ne lehessen !" (Mosónők) A decemberi mezítlábas című vers bizarr, allegorikus képben a nincstelenek összekovácsolódását fejezi ki. A munkások, mikor szavalni hallották, vörösre tapsolták a tenyerüket. A vers befejező sorai: A Nagykörúton nem fér már a Iába, és* vállain hordja az eget. Széttapos tereket, szétzúz villamost, lehajol és kiissza a Dunát, tenyerevei elsöpri a várost. . , Hogy elindult, csak egyedül volt, Most, hogy megnőtt, ö a millió. A milliók, kik csak egy szóra várnak, De ha elindulnak, elindul a vér is. És jaj azoknak, kik cipőben járnak I Knopp Imre több- vyrse a szegényparaszt, a nincstelen cseléd sorsiról szól. Gyermek kori emléke fűzte, a faluhoz. Az első világháború idején - négyen voltak otthon gyerekek - Diósjenőre került egy gyermeküdülőbe. Egy napon, amikor nagyon éhes volt, átszökött a kerítésen az intézet melletti parasztudvarba s mohón ette az éretlen, zöld szilvát a fáról. A ház gazdája, a fiatal parasztasszony megsajnálta, gondjaiba vette, s attól kezdve, míg Iskolás volt, minden nyarát Lidi néniéknél töltötte. Részt vett a paraszti munkában, megismerte és m-'gs/erettc a falusi embereket, a jószívűségüket, józan értelmüket. Ez a rokonszenv és szeretet csendül ki több verséből:
