Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)
Kiss Ferenc: A szocialista kritika történetéből
S hogy az osztályok végzetes ellentéte a könyvben épp azért megdöbbentő igazán, mert személyeken, magánügyeken keresztül fejeződik ki. 57 A valóság és a mű viszonya persze az emiitett alkotások esetében már eléggé nyilvánvaló, de az Aragon-regényre vonatkozó megjegyzések mégis jól mutatják, hogy Bálint György számára elsősorban az alkotás természete jelöli ki az értékelés szempontjait. Jórészt ennek köszönheti, hogy mindig van közelítési pontja. Megbízható eredményekhez juttatja ez pl. Radnótinál általában, s a Járkálj csak, halálraítélt ! c. kötet esetében pedig különösen. Ha a szociológiai értelemben vett valóságot kérné számon ezen a köteten, vagy csak a mondandó fogalmi elemeire figyelne, akkor a szorongató halál-tudat állandósuló jelenlétét ő is dekadenciának: világ-csömörnek, pacifizmusnak minősíthetné, mint Méliusz József, a Korunk kritikusa, 58 de ő a korszak baljós közérzetével szembesíti a kötet veszély-tudatát, s a rész-tartalmak helyett a versekben működő lélek egészét figyeli, tehát nemcsak a félelmet, hanem az élettel való kötés szorosságát, s így a halál-tudat és az egészség összefüggését is látja. S látja a félelem bevallásában rejlő erkölcsi erőt, a holnapra készülő lélek szelíd és szigorú bátorságát. Pályatársai között, akiknek többsége külön nézte Laokoón arcát, és külön a ráfonódott kígyókat, Bálint György azon kevesek egyike, aki magát a titáni küzdelmet látja, az iszonyában annak okát is, még ha közvetlen mivoltában nincs is jelen. ő látta, sokan nem látták - ismételjük unos-untalan. De most már ideje megmondani mi az, ami őt erre képessé tette? A lehetséges válaszok közül az a legfontosabb, hogy Bálint György benne élt a társadalom és az irodalom sűrű közegében. Állandóan érzékelte azt, ami az írókat írásra kényszerítette. Az irodalommal szinte vele lélegzett. Érezte szükségleteit, így a csírában is felismerte a fa lehetőségét, s látta a kitérők értelmét is. Ez óvta meg attól, hogy veszteglést gyanítson a készülődésben, hanyatlást az érlelődésben. Irodalmi képe szélességben terjedt, a jelenben voltak biztos vonatkozási pontjai Hemingway-től Solohovig. A hazai élő irodalmat pedig minden marxista kritikusnál tüzetesebben ismerte. Értette az egyes alkotók pályájának sajátos logikáját, s tudta a hiteles értékrendet. Álnagyságoknak nem ült fel, a divat nem tévesztette meg, de az írói világ, pontosabban a jobbak intézmények nélkül is mindig létező s mindig a tényleges értékhez igazodó protokollját jobban tisztelte, mint fegyvertársai általában. Jól ismeri azokat, akiket becsül, s így bizalma is erősebb. Ezzel is kiválik. A külföldön megjelenő kommunista folyóiratok ugyanis lépten-nyomon az elzülléstől óvják az itthoniakat. Figyelmeztetnek az eszméken támadt résekre, melyeken mérgezett folyók beáramlását vélik látni: „csak még egy ujját kellene hogy átengedje a reakciós ideológiának ..." - olvassuk Illyésről -, s végzetes dolgok történnek. 59 Egy másik cikk pedig már konstatálja is, hogy bekövetkeztek.* 0 Pedig nem is akárki, hanem Lukács György az elsőként idézett cikk szerzője, aki igazán tudja becsülni a tehetséget. Most sem óv oktalanul, de mert nem tudja átlátni Illyés műveinek egész vonatkozásrendszerét s útjának elrendeltségét, a jogosnál szükségképpen tulajdonít nagyobb jelentőséget néhány zavaró megnyilatkozásnak. Lukácsot a madártávlat perspektívája csalja meg, de Gaál Gábor és Révai tanulmányai egyfelől, Molnár Erik bírálatai másfelől jól példázhatják, hogy nem a térbeli távolság itt a döntő kérdés. Révai Prágából és Párizsból is jól látta a népiek ere"I. m. Ii. 155.
