Szabolcsi Miklós - Illés László szerk.: Meghallói a Törvényeknek (Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből 3. Budapest, 1973)

Ferenczi László: Szocialista művészetszemlélet a II. Internacionálé korában

gátja a 19. század közepén — és a Parsifal költőjét úgy jellemzi, mint aki művészeti forradalom kedvéért mondott le a társadalmi forradalomról.

30 Ha Carlyle-t Pogány az eszmék rebellisének tekinti, Bakunyint, Marx kortársát, barátját és esküdt ellenségét viszont az „összeesküvő forradalmárok talán legtökéletesebb típusá"-nak. Úgy tudott igazságot szolgáltatni Bakunyinnak — inkább mint Mehring —, hogy egyúttal meggyőzően igazolta: Marxszal szemben szükségszerűen alul kellett maradnia. Marx és Bakunyin ellentéte az I. Internacionáléban nem két egymással szembenálló egyéniség ellentéte volt, „hanem két fejlődési fok"-é. Bakunyin az orosz parasztság, a svájci kispolgári proletariátus és az olasz lumpenproletariátus életviszonyai alapján alakította ki a maga felfogását, Marx viszont a francia forradalom, a német bölcsészet s az angol kapitalizmus hatására. „Az Internationale Marx elmélete alapján hirdette a politika döntő szükségességét, Bakunyin a politikátlanság apostola volt. Marx úgy látta, hogy a fejlődés során el kell érkezni a proletariátus diktatúrájának, hogy a proletárságnak országos arányban meg kell szerveznie a politikai hatalmat, Bakunyin széttördelt helyi akciókat kíván, és csak a sok helyi akció egymás mellé rakásában látta a győzelem útját. Marx a proletárság szerezésére vetette a fősúlyt, Bakunyin a sikeres fegyveres puccsokra. Marx az elmélet, Bakunyin a direkt akció fegyverét akarta forgatni. Marx meg akarta hódítani az államhatalmat, Bakunyin szét akarta rombolni. Marx a munkásság szervezését szoros, központosított szervezetekben kívánta, Bakunyin független, laza csoportokban, Marx a centralizmus, Bakunyin a föderalizmus híve volt. Marx azt kívánta, hogy a proletariátus diktatúrája után, az osztályok megszüntetése után szűnjön meg az állam is. Bakunyin azonban nemcsak az államban, hanem a munkásság szervezésében is anarchiát követelt."

31 Ez a hosszasan idézett - nem ellentmondás nélküli - 1914-es tanulmány több szempontból is figyelemre méltó. Bakunyin történelmi érdemeinek elismerésével együtt — és éppen ezért hatásosan — Pogány elkülöníti magát mindenféle anarchizmustól, még ha az a szocialista mozgalmon belül is jelentkezik, miként ez a századforduló évtizedeiben gyakori volt. (Pogány elhatárolta magát az egyébként becsült Kropotkintől is.) Pogány az anarchizmust anakronizmusnak tartotta, és hangsúlyozta az elmélet fontosságát a munkásmozgalomban. Ez a Bakunyin ellentéteként felvázolt és értelmezett Marx-portré érteti meg 1918-19-es pályafutását és emigrációs ténykedését is. Döntő jelentőségű, hogy Pogány határozottan állást foglalt a proletárdiktatúra mellett. Ezt a Marx-centrikusságot igyekezett érvényesíteni a 19. század európai és magyar irodalomtörténetének vizsgálatakor is. A tanulmányok és kritikák egész sorát írta e kor alkotóiról; összefüggő, monografikus értékelésről ugyan nem beszélhetünk, mégis, ha csak utalásszerűén is, a legfontosabb írókról - csekély kivétellel - szót ejtett, különösen francia vonatkozásban. A 19. század legnagyobb regényírója Pogány értékelése szerint Balzac, a „polgári társadalom életének legnagyobb képmásadója".

32 Az értékelés önmagában egyezik Marx és Engels vagy Lafargue és Plehanov értékelésével, a „képmásadó" kifejezés ellenére sem kell azonban valamiféle realizmus koncepcióra gondolnunk Pogánynál, tudatosan és elméletileg; legfeljebb ösztönösen. De ösztönösen feltétlenül, mert ha 30 POOANY JÓZSEF: Wagner. Uo. 40. « POGÁNY JÓZIUBF: Bakunin. Uo. 70-71. • POOÁNY JÓ/.SKF: Balzac. Uo. 30.