Vezér Erzsébet - Maróti István szerk.: Adyra gondolok. 125 vers Ady Endréről (PIM, 2002)

Előszó

EMŐD TAMÁS ADY ÁRNYÁNAK Utolsó lélegzetemig meghatottan és áldva köszönöm, életnek, sorsnak, véletlennek, hogy a szivedbe befogadtál. Hogy simogatott a szemed, magához ölelt a karod, vallattál és vallottál nékem, s aggódó gyöngéd szeretettel tanítottál embernek lenni. Ebben az emberkitaszító Krisztusfeszitő éjszakában itt állok a Koponyadombon és szólok hozzád: Eli! Eli! bennem nem mult el a szavad, bennem nem halt meg a hited, maradtam János a tanítvány, aki ottvolt és mindent látott. Maradtam hívő, aki hallgat, hajdani hü „ titoknokod várván a percre, amikor majd sirod sziklái szétgurulnak, füstöl a Golgotád s kilépsz. Néha úgy ballagok magamban, mint az országút veteránja, akit egy régi csatatüzben a vezér maga dekorált fel: ahol a vállamra borultál, ahol a kezed megérintett, mintha a mellem tele volna látatlan nagy medáliákkal. Es úgy ülök a Holttengerednél, mint a halász a puszta parton, akire fény hullt alkonyattal, mert arra jött a Mester és fejére tette a kezét. Köszönöm néked meghatottan és Mesterem, hogy arra jöttél és fényt hullajtva, simogatva fejemre tetted a kezed. 51