Vezér Erzsébet - Maróti István szerk.: Adyra gondolok. 125 vers Ady Endréről (PIM, 2002)

Előszó

SERFŐZŐ SIMON AKIK VÁLLALJÁK Szó csak annyi volt a számban, amennyivel a tehenekre kiabáltam, csak amennyit a zörgő szárkúp mögötti haverom: a borjú is ismert, s megértett a kihűlő padlásról hajnalban elsüvöltő lúd: legelni repült, rúgta lábával a magas háztetőn túli levegőt. Honnan tudtam volna - agyerekkor csapzott kazlai közt - mit mondanak a könyvekből kibetűzött szavak, a versekben, kalendáriumkölteményekben miről olvasok a konyhalegyeket melegítő lámpa mellett, míg odakint az ásó fölverte por fuldokolt a beesteledett gödörparton, s a magasban eltévedt kémény füst kiabált, anyám mutatta neki az irányt, merre szálljon. Hogyan értettem volna meg, amerre a kitárt szárnycsapásokkal kútágasokra szállt eget riogatta majd rádöbbenek, hogy jön az időből, egy gyalogút, a költészet egyik útja, tépdel egy ösvény, Balassi, Zrínyi korából halad századok óta, mint egy motyogó szekeret hazafelé döcögtető kocsiút, amelyen Petőfi is járt, s amelynek Segesvárnál az egekig hánykolódó kukoricásban csaknem nyoma veszett. Asónyom-mélynyi feledésben talál rá e nép bajába beletöretett arcú Ady, aminek jötte irányába - őutána - csak azok mertek, merjenek menni, akik gondokon vajúdván, vállalják bátorságát, s sugaraztatnak bizodalmat a fölkelő Nappal, hogy élni lehessen, örömöt fölnevelni, mint a gyereket, dolgozni kezesebb időért, amiért bátorodjanak a tettek!