Tasi József szerk.: „Költő, felelj!" Tanulmányok Illyés Gyuláról (Budapest, 1993)

Kovács István: Tétova találkozások Illyés Gyulával

ellenforradalmazás szó- és gesztustörvényének kellős közepén, az „1968 igen, 1956 nem" hamis és kényelmes szembeállításának hangulatában olyan verseket jelentettünk meg, mint az Osz, 1964, Itt..., Budapest, Ünnep, Október. Elmondtuk Illyés Gyulának, hogy a Vajai Múzeum baráti körének közleményei fedőnévvel(?) Mezey Katalin szerkesztésében Kísérlet címmel lapot tervezünk megjelentetni. (Egy év múlva majd a rendőrség ágyából veri ki Molnár Mátyás igazgatót, s a lap már részben kinyomtatott íveit és borítólapjait elkobozza. Adminisztratív szétverésünk akkor kap új és immáron eredményes lendületet.) Hogy arcvonásaimat, szellemi ábrázatomat Illyés Gyula megjegyezte, az a szabadságharc eseményeibe való beavatottságomnak köszönhető. Konok gyermekkori érdeklődésemnek így lettek egész életemet befolyásoló következményei. Illyés ugyanis, miután 1970 telén értesítették, hogy megkapta a Herder-díjat s vele a lehetőséget, hogy egy fiatalt kiküldhet két szemeszterre Bécsbe tanulni, engem választott ösztöndíjasának. Ennek a ténynek személyes közlésekor beszélgettünk először négyszemközt. Bárki ismerőssel találkozom az életben, mindig suta zavartság hullámzik át rajtam, hogy aztán feszélyezettségem kiindulópontjára visszahúzódva ellenőrizze, miként cselekszem. Van azonban ebben valami felemelő is. Mintha a kézfogás idejére Isten lelkünkkel felitatott, elmosódó arca izzana fel a másikunkban. Ha az életvonalak érintkezése valóban hiteles, a világ egy pillanatra meghitt otthonná alakul át - „a vendég a házban" bizonyosságával. Zavarom akkori forrása éppen annak tudatából fakadt, hogy vendég csak én voltam Illyés Gyulánál, s természetes csak ő volt velem. O, a teremtő ember... Hiszen a költészet is a semmiből valami csodája. Megannyi verse, verssora ihletforrásom azóta is, mely át-áttöri az évtizedek egymásba ékelődő rétegeit, mint egy örökké húszon inneni leány arcvonásának, pillantásának, mozdulatának picassósan absztrakt élőképe. 1970 májusában együtt utaztam vele és Flóra asszonnyal Bécsbe. Én azt vállaltam, hogy egy éven át a Bécsi Egyetemen tanulok történelmet. Ezt a díjátadó ünnepségen kellett aláírásommal hitelesíteni. Három napot töltöttem el Illyés társaságában. Stílust nemcsak irodalmit lehetett tőle tanulni. Szonettesen kimért és elegáns volt. Csak akinek több kultúrából gyúródott a szelleme, tud hozzá hasonlóan természetesen viselkedni. Talán éppen ez a természetesség, amelyben azért van valami szertartásosság is, késztette hajbókolásra a művelt Nyugat ilyen-olyan rangú, de mind egyformán jaltai előjogokkal rendelkező képviselőit. A Herder-díj egyébként az alapító hamburgi gabonakereskedő tiszteletre méltó lelkiismeret-furdalásának terméke. Bécsi diákévem eltelte után talán négyszer-ötször találkoztam Illyéssel. Erdélyi barátaimat vittem hozzá. Egy ilyen alkalommal ismertem meg André Frénaud-t, akinek alkalmasint szemrehányást tehetett, mit műveltek velünk a honfitársai. Ezzel együtt a világ legnagyobb költőjeként mutatta be őt nekünk. Utoljára másfél éves kislányommal kopogtattam be hozzá, 1982 őszén. Bevallom, gyarló számításból... Ha ebből a világból nem csupán töredékeiben marad meg az, aminek teremtetett, s mi sem csupán nyelvi szórványainkban élünk majd, kislányom unokája elmesélheti a XXI. század végén, hogy a nagymamája ismerte Illyés Gyulát. Kicsit annak ellensúlyául is, hogy a derülátó dédnagytatára már a kutya se fog emlékezni. 298