Tasi József szerk.: „Költő, felelj!" Tanulmányok Illyés Gyuláról (Budapest, 1993)

Tamás Attila: Illyés Gyula költészetének utolsó korszakáról

Szögek, ezek!? Micsoda istenbarmai szabadultak a szakmába megint? Neked ezek - szögek? A rendelés szerint? Ezek fognak embernyi súlyt megbírni? Na nem! Azt a keszeget talán ezek is megbírják, de amazt, a zsufa köpcösét, meg azt a langalétát, azt nem vállalom. Kötözzétek oda istránggal, hevederrel, bánom én, derékszíjjal, szoknyakorccal, mert úgyis: — megtéve amit ember megtehet — én, én megyek; nem fogok vörösödni a mások slendriánsága miatt. Négy évvel később más kötetben „felel" erre, nézőpontot és szemléletmódot (s természetesen versformát is) váltva, a szakmai „slendriánság" mozzanatát ugyanakkor címében is kiemelve a Kontárok közt. Továbbvíve a szent történetben megjelenő profán-groteszk mozzanatait, közvetett módon azonban a mester-lét legnemesebb rangját is újrafogalmazva: „Rossz az ereszték!" észlelte, hogy a fára fölszegezték, az ács fia. De késő volt már mester-apját hívnia. A mester-apa itt el nem hangzó és az isten-apa Bibliából ismerten elhangzó szólításainak - „Eli, Eli, lamma sabaktani" - kettős megkésettsége végső soron egylényegűvé válik itt a tömör versszak halkan is kivételes intenzitású líraiságában. Maga a versek írója azután az utolsó kötetben közreadott (föltételesen 1980-ra datált) Megláthattál volna csöndes szóval megszólító, szemrehányást is hordozó soraiban intéz már-már utólagos üzenetet a - létező? vagy csak képzelt? - atyához: „Nem voltam könnyű fiad. így / végy számba, ha ürül hely a Seregben." A groteszk, a fekete humor határterületein járás viszont a személyes lét fokozatos „lekopásának", darabokra hullásának élményével kapcsolatban is megjelenik a késői Illyésnél. Kihívóbb formában, mint költői prózájának, a Kháron ladikjánndk néhány részletében. Frivol gunyorosságukkal az életkorváltás egymást követő mozzanatain túl az eszmékhez, az ügyekhez ragaszkodás önpusztításának bizarr képtelenségeiből is fölvillantva egyet-mást: Igen, elmaradt a szem. Jöttünk tovább. Elmaradt a fül. Megint egy fog. Egy ujj. Nos, elelmaradozott, majd elmaradt az orr. Zihált, meg-megállva a tüdő: elmaradt! Akadt 277