Tasi József szerk.: „Költő, felelj!" Tanulmányok Illyés Gyuláról (Budapest, 1993)

Tamás Attila: Illyés Gyula költészetének utolsó korszakáról

Érdemes magának a sokféleségnek a tényére is odafigyelni: ez a tárgy választásban, a tárgyhoz közelítés módjában, a verselésben és a képalkotásban egyaránt fölismerhető. Ugyanúgy érzékeltetve a múltra visszanézésnek, mint amennyire a jövőre irányulásnak a mozzanatait. Annak igényét, hogy írójuk mindarról szóljon - ha mégannyira futólag is -, amit korábban megélt, csak talán súlyosabb élmények elmondásának kényszere miatt följegyzés nélkül hagyott. S annak szándékát, hogy olyan mozzanatokat is észrevegyen, amelyek fölött korábban elsiklott a tekintete. Vagy pedig, hogy most más szemszögből nézzen vissza rájuk. A Lemaradt sebesült emlékezése például az emberi szolidaritásról szól: olyasmiről tehát, aminek megnyilatkozásairól nem egy képet rajzolt már korábban is Illyés. (Például a Hősökről beszélek és az Egy bagón című versek vagy a Puszták népe prózasoraiban.) Csakhogy ezúttal az elbeszélésnek nincsenek megrajzolva a keretei, magyarázó szavak sem kísérik a jelenetet. Végletesen halk - a beszéd hangzásrétegét sehol ki nem emelő szűkszavúan pontos utalásokat hallunk csupán, viszont teljes sorsról, kiszolgáltatottságot-szolidaritást egyszerre sugallóan: ...Lecsavarta a lámpát s szótlanul, csak a némák szó-jeleivel, vagyis csak szívhez szólóan, a magányról és (megcsókolva egy kis fénykép üvegjét) arról, hogy nincs remény: amije volt még, megfelezte. Jövőtől, múlttól soha távolabb, élőhöz soha közelebb; akár én; akár búvóhelyén mind a páros állat. Részben ugyancsak a kiszolgáltatottságnak, részint a saját emberség törvényeihez igazodásnak a kettősségét fejezi ki egy másik késői Illyés-vers, A démonok kezében is - megint csak más művészi értékeknek adva testet. A halál küszöbére kényszerített kimondatlanul is egyértelmű, hogy ártatlan - ember lelki, tudati küzdelmeit örökíti meg, könyörtelen mikrorealizmussal ötvözve a látomásos abszurdot: Két óra múlva, mondta afegyőr-parancsnok s kiment. S akkor, dzsungelben sem váratlanabbul, hátulról megrohanta a saját teste: a felelőtlen testrészek, a bentiek - a gyermek-riadalmú szív, a pánik-hajlamú tüdő, a még nem emberi-uralmu bélvilág s hurcolták volna bár a cella-priccs alá. De épp ezért ő, olyan erővel, aminővel világra jöttét segítette egykor, gyeplőre fogta, most távozáskor, először is az arcvonásokat. Majdcsoda történt. Megállt a toronyóra. 275