Tasi József szerk.: „Költő, felelj!" Tanulmányok Illyés Gyuláról (Budapest, 1993)

Szigeti Lajos Sándor: Teremtés, teremtődés, alkotás. Illyés Gyula: Örök s mulandó

egymásmellettiséget jelző és, hanem az 5 kötőszó szerepel, amely sokkal inkább összevonhatóvá teszi a pillanatot és az örökkévalóságot, nem sejtve még - ha „sort sor alá tapogatva" értelmezzük a szöveget -, hogy maga a vers vajon választ-e közülük, hogy vajon ismét kérdez „csak" Illyés, vagy megkísérli feloldani a fogalmak mögöttesének diszkrepanciáját. Az Örök s mulandó - szonettől szokatlanul, Illyésre azonban nagyon is jellemző módon - narratívan, inkább az epikus műfajokra emlékeztetően indul. Az első sor két rövid, de sokat „mesélő" mondat: „A gangon ültünk. Besötétlett." A sokat emlegetett illyési tárgyiasság jegyében szólal meg az intonáció, csakhogy e tárgyiasság is többféleképpen fogalmazódott meg az illyési költészetben magában s az illyési költészetre vonatkozóan is. „A tárgyiasság fogalma szó szerint először valami külsőt jelöl, s azt jelenti, hogy a költő a külvilágra figyel, élményei kívülről érkező benyomások, látványok révén indulnak meg. Ez a fajta tárgyiasság mégsem azonosítható az objektív személytelen vagy pusztán epikus leírással: ami a versben megszólal, az nemcsak a tárgyból sugárzik ki, vagyis nem állíthatjuk, hogy az élmény forrása egy külső jelenet, természeti kép volna, amelyet a költő szubjektuma mintegy magába fogad, s ilyenformán a szemlélt tárgy szinte uralkodik a szemlélőn. A tárgyiasság jelentéstartalma körül némi homály észlelhető, mert hol szűkebb, hol meg tágabb értelemben alkalmazzuk, egyszer a lírai költészet egyik típusát, elsősorban a tájköltészetet jelöljük vele, másszor meg poétikai alapfogalomként használjuk, és filozófiai töltésű jelentést tulajdonítunk neki azáltal, hogy a szemlélet tárgyiasításával azonosítjuk. Illyés lírájának tárgyiasságán az előbbi értelmezés szerint olyan költői leírást értünk, amelyben az élménykifejezés egy-egy tárgy tárgyszerű bemutatása révén valósul meg."

6 A verskezdés is hasonló: „A gangon ültünk. Besötétlett." A maga egyszerűségében is bonyolult, hiszen többszörös emlékidézés: a német eredetű, népnyelvivé vált „gang" kifejezés is a múltat idézi már nyelvileg is, ugyanis ez így a Dunántúlon használatos. Mindeddig tárgyias, objektív, tényszerű a vers. A következő versmondat már hosszabb: három verssornyi, de még mindig tényközlő, jóllehet, a metaforikus stílus és a jelzők már az érzelmek kifejezésének szándéka felé viszik a verset: „S mit elhagyott a fény, a nap: / továbbrajzolta arcodat / okos és szomorú beszéded." Az „elhagyott" ige már önmagában felidézi a kötetegész egyik jellemző sajátosságát, témáját: a mulandóságot. A fény, a Nap hiánya pedig fölerősíti - érzelmekkel dúsítva - az első sor tényszerűségét. A fény a kedves képét (arcát) hagyja el, azaz a „látvány" - így, idézőjelben, mert a sötétben nem látható a kedves arca - már csak a tudatban létezik, de egy költői remekléssel mégis szinte valóságosan is továbbél, mert - még mindig a képzőművészetre, a látványt megörökíteni tudóra utaló módon - valami a sötétség ellenére „továbbrajzolja". Ez a valami azonban már nem vizuális - bár a költő és az olvasó képzeletében akár az is maradhat -, nem más, mint „okos és szomorú beszéded". Itt már fölsejlik, hogy két ember bensőséges kapcsolatáról van szó. Meglepő, hogy a lírai „te" (nem beszélhetünk megszólítottról) beszédének jelzői: a belátni tudó „okos" és a belátást időben követő érzelmet jelző „szomorú"; mindkettő felidézi bennünk - a cím sugallatára is! - az elmúlás átélését. Az utóbbi jelző azért is meglepő, mert nem sokkal korábban (vagy legalábbis a kötetben előbbre sorolt, előbbre helyezett) a Sebesültek című, hasonló felépítésű 264