Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)
Kemény Gábor: Átutazóban a nagyepika felé
DCemémj (jtibor A külsőleges ábrázolásnak ez a fajtája a régebbi humoros irodalomban, vicclapokban volt szokásos (bár Dickensnél is, Krúdynál is előfordul). Itt a túl gyakori alkalmazás miatt hatása fokozatosan csökken. Minél többször süti el az író a madár-ember patronját, annál kisebb a váratlansága, a poétikai hírértéke.19 Büchler utolsó feltűnésekor a madár-kép valóságos szimbólumban „csúcsosodik ki”. A tanár ezt mondja a pályaudvaron a madárhangon sípoló mozdonynak, egyben saját magának: „Nem tudsz repülni!” (377). Ez a fajta jelképesség ekkor, jó pár évtizeddel Ibsen után, egy kissé divatjamúltnak hat; még szigorúbban: ekkorra az irodalmi kommersz martalékává vált. A vígjátéki (bohózati?) jellegű Büchler-Rácz megismerkedési jelenetben Büchler keselyűként, Rácz verébként tűnik fel, így alkotva az állatmesékre emlékeztető komplex képet: „[Rácz] úgy érzi, mintha a látogató lényéhez nem illő helyzetbe került volna: magányos saskeselyű, aki egy verébfiókát akarna valamilyen rejtélyes okból mulattatni, s nem tudja, hogy fogjon hozzá. [Új bekezdés.] De a jószívű veréb belemegy a játékba. [Új bekezdés.] - Kérem - mondja a veréb -, majd bejelentem. Kit jelentsek be? [Új bekezdés.] A saskeselyű különös pillantást vet feléje. [Új bekezdés.] - Hogy kit jelentsen be? - ismétli habozva, s lassan felemeli egyik szárnyát. [...] [Új bekezdés.] így indulnak neki ketten az ismeretlen vadászterület felkutatására: elöl az idegen madár, sárga glaszékesztyűvel hosszú karmain, mögötte Rácz, aki érdeklődve nézegeti jövőbeni lakását” (303). A „mögötte Rácz...” kezdetű résszel a szöveg visszavált a tárgyi síkra (tegyük hozzá, épp idejében, mert az „állatmese” kezdett már idegesítővé válni). Ráczot később hattyúhoz is hasonlítja az elbeszélő, majd a hasonlatot nyomban metaforává tömöríti: „A hálóing nem az ő testére van szabva, földig ér, és karjai úgy elvesznek a lobogó ujjakban, mint a szárny csontok a hattyúk fehér tollazata alatt. A hattyú vidáman csetlik-botlik a szobában” (310). Ez a nyelvi kép többféle konnotációt is mozgósíthat a befogadóban: tisztaság, lovagiasság (Lohengrin!), a mindennapi életben való ügyetlenség stb. A többszöri ismétlődés ennek is csökkenti a hatásosságát: „Németh megígéri, hogy a kávéházból felküld reggelit a hattyúnak” (311); „Azzal csábított [...], hogy még az ágyban fekszik, és fürdik a napban, mint egy hattyú” (312). A főszereplő harmadik és egyben utolsó madár-metaforája a regény legvégén jelenik meg, amikor Rácz - már a vonaton ülve — így magyarázza meg saját magának, miért nem ment el Annyhoz, miért nem vállalhatta ezt az újabb szerelmet: „Rácz kinéz az ablakon a csillogó Balatonra. Nem mehet el Annyhoz, [...] tönkretenné azt a gyengéd kis jelenséget kuviksorsával” (388). A kuvik baljóslatú, balszerencsét hozó madár, vö. kuvikol = ’riasztó híreket terjeszt’. Az „átutazó” mindenkivel szemben meg akarja őrizni kívülállását, akivel mégis kapcsolatba kerül, az meghal: „Őhozzá szegődtek és meghaltak” (344). Rácz a saját áldozatának tekinti a regény elején a vonat által elgázolt öreg parasztot (mert előre elképzelte, és a jóslat megvalósította önmagát), az öngyilkossá lett Mártát (mert „bosszú-hímként” elfogadta kétségbeesett felkínálkozását), még a gazdátlan kutyát is (mert ott hagyta 19 Vö. Fónagy Iván: A stílus hírértéke. In: Általános nyelvészeti tanulmányok I. Bp., 1963. 91-123. 43
