Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)
Széchenyi Ágnes: csendes pince ... békességes nyája ...” Az 1945-ös esztendő Déry Tibor és Márai Sándor epikai életművében
rSzéchenyi cAqttes Déry. Dérynéi észrevétlenebbek az írói szándékok. Márait megkísérti a tézisregény műfaja. Déry egyszerűen észrevételezi, hogy az emberek már helyezkednek a pincében. A pincében sok a nyilas érzelmű ember. Vissza kell-e adni a zsidótól kapott lakást? S ha igen, ki fogja kifizetni, így a beköltöző, a ciánozás és a festés árát, hiszen ő ezt ráköltötte. Milyen a távlat? Milyen lesz a szabadulás? A pincében felgyülemlő feszültség és jövőtől való félelem néha meglepő kisülésekre képes. A Félelem című novellában éppen nem az a különös, hogy Déry végsőkig feszíti a húrt, csigázza az olvasót, előkészíti a várható tragédiát, s aztán az ütközés - legalábbis a nyilasok és a pince lakói között - elmarad. Mesteri a drámai játék. Látjuk, halljuk, tapintjuk a félelem jeleit: a fogvacogást, a kuporgást, az izzadást és a viszketést. A pincében lakó „tropikus állampolgársággal”14 védett zsidó kettős - anya és fiú, Déryék alteregói - a razzia előtti percekben, amikor a vicinél vendégeskedő, az összerabolt értékeken osztozkodó nyilasok lefelé indulnak a pincébe - észrevétlenül eltűnnek, miközben a másik veszélyeztetett szereplő, a katonaszökevény kétségbeesetten menekülne, de visszafordulni kényszerül. „A menekülő szökevény alakja [...] meggyarapodik indulatainak súlyától, hogy szemünk láttára túlnő az ember hétköznapi méretein, s torony magas óriásként fut be érzékeink tükrébe. [...] olyan indulatos súllyal nyomult át az emberek idegzetén, mintha szemük láttára egy Titán rohant volna ki a pincéből...”15 Félreértésből következik a tragédia, mégis a görög tragédiák rendjéből ismert bűnhődést hozza. De nem a külső erővel való szembesülés okoz egy halált, hanem a korábban elkövetett (kis) bűnért kell fizetni. A nyilas tanácsjegyző azt hiszi, megunt szeretője bujtatta el a most egyre nagyobb veszélyt jelentő zsidó férfit és anyját, s indulatában, félelmében - félve a viszonyuk mindenki előtti felfedésétől is - agyonlövi az asszonyt. A legnagyobb ribillióban azonban megjelenik az öregasszony, botjára és fiára támaszkodva. Nem bújtatták őket, nem is bújtak maguk sem, nem is menekülni próbáltak, csak az árnyékszéken voltak. A helyzetet minden körülmények között méltósággal viselő asszony nem akarta, hogy esetleg razzia közben alkalmatlankodjék a fiának. O, az üldözött, a kijelölt, az elrendelt, a mások által nem segített áldozatok egyike közli a hírt a holttestet körülállóknak: a nyilasok elmentek. Az epikai/drámai csúcspont független a külső történésektől. Ez is ítélet és fintor az írótól, de nem is túlozza el a helyzetet: az öregasszony nem diadalmaskodik a hírhozó szerepében. Nem értékel, nem ítélkezik. Inkább a civilizációs higiénére hivatkozik, s nem a politikai kiszolgáltatottságára, amikor kommentálja a történteket: „Szívesen elnélkülözöm őket [...] mivelhogy egy kissé felöntöttek a garatra.”16 Márait is foglalkoztatja a kérdés, mi lesz a háború után. Az ő pincelakói között vannak kitüntetett szereplők: Erzsébet, a matematikus lánya mellett egy nyomorék menekült férfi pincelakó. Márai válasza filozofikusabb, meditativ. A férfi-női szereposztással, a nemek különbözőségének felhasználásával próbálja megadni a választ. A lány azt mondja, nem volt hiába az irtózat, ezután „minden másképp lesz”. Alvilági játékok. 333. Uo. 337. Uo. 340. 68
