Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)
Széchenyi Ágnes: csendes pince ... békességes nyája ...” Az 1945-ös esztendő Déry Tibor és Márai Sándor epikai életművében
Széchenyi cAqnn Ez a félelem az expresszionista eszközök használatának valóságbeli és lélektani magyarázata. A történet azért lehet víziós képek sorozata, mert a valóság távolodott el a logika és a természetesség törvényeitől. Felszabadultak a morális gátak, a tabuk megszűntek tabuk lenni. Az avantgárd próza eszközeinek erre a késői használatára tehát - noha Déry már régen eltávolodott ezektől, hiszen éppen a realista regény folyamán dolgozott - van ok és magyarázat. Márai is észreveszi a létezés térfogatának megváltozását. A Szabadulás is pinceregény. Déry - hiába a görög mitológiában gyökerező és egyben évezredek felé visz- szakötő cím - néhány tíz, legfeljebb száz négyzetméterre korlátozza írói intenzív figyelmét. A lehető legvalóságosabb a tér: a földfelszín alatt elágazó folyosó- és teremrendszer. A magát hangsúlyozottan európai polgárnak mondó Márai (de hát Déry is az) még nagyobb „távolságra”, extenzív tárgyi és kulturális távlatokra emlékezik: „Mert tegnap vagy régebben valamikor volt egy világ, melyhez tartozott az ember. S aztán volt egy földrész, mely veszélybe jutott, a székesegyházakkal, otthonokkal és családi házakkal, viaduktokkal és tájakkal, Bach-zenével és könyvekkel, Európa...”8 Aztán a befogadó, ölelő közeg összezsugorodik, az otthon neve már csak Magyarország. Mintha a filmrendező változtatna az objektívén, s egyre kisebb térre fókuszál, s a végén megállapodik a házon, a házon belül a pincén, a pincén belül egy zugolyban. „Most ez a haza: néhány ház, néhány utca között néhány bérház” - mondja Márai.9 De még ennél is szűkebb lehet a haza tere: regényének hősnője, Erzsébet, úgy tudja megmenteni édesapját, az európai hírű humanista matematikust, hogy annak két sor kikapart tégla között kell bemásznia öt, már egyszer, kétszer vagy még többször újra és újra elfalazott ember közé. A menekvést biztosító tér egy éléskamra méretű cella, ahova naponta egyszer ad be a bújtatással saját szabadságát is veszélyeztető segítő valami ételt. Gyenge ételt. Ahogy gyarapodik a befalazottak száma, úgy csökken bent a levegő. De paradox módon így, ahogy egyre kevesebb a levegő, mégis nőhet a túlélő üldözöttek száma. Mindenkit fenyeget már a veszély, de vannak még kiszolgáltatottabbak, védtelenebbek a civil keresztényeknél. „Hősnő”, mondtuk Márai főszereplőnőjére, noha az író maga idézőjelben használja a szót, már a regény felütésében, az első oldalon, kétségbe vonva a fogalomnak szokásos epikai szervezőerejét, jelentését is. Hiszen alakítja-e Erzsébet a regény, illetve a valóság történését? Kevéssé. Megszervezi mások szökését és rejtőzését, kitanulja az életmód fortélyát, azt, hogy „a köteles óvatosság mellett a vaksors őrködik e helyzetben is az emberek fölött”.10 Márai történelemfilozófiájában kitüntetett helye volt a kultúrának, a materiális mozgatóelemek súlyát kisebbre taksálta, mint az osztályharcot valló és vállaló, regényeibe is belefoglaló, osztályát is megtagadó Déry. Miközben Márai túlbecsüli a műveltség szerepét, örökségként, emlékező hajlandóságként és képességként is definiálja, ebben az élethelyzetben belátja ennek korlátozott hasznát. S különös a nyoma8 Szabadulás. 49. ’Uo. 10 Szabadulás. 6. 66
