Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)
Kassai György: Déry Tibor műveinek franciaországi fogadtatása
JCriual (ţtjrirfjij Nem hiszem, hogy a helyzet alapvetően megváltozott volna az elmúlt ötven-hat- van év során. Igaz - valószínűleg azért, mert az informatika fejlődésével könyveket ma lényegesen könnyebb és olcsóbb előállítani, mint 1947-ben - elég sok magyarból fordított mű jelenik meg és néha még aránylag magas példányszámban is - az irodalmi köztudat azonban változatlanul alig vesz bennünket tudomásul. Néha statisztikák jelennek meg a lefordított könyvekről, ezek 90 százaléka angol vagy amerikai szerző, a maradék 10 százalékon a spanyolok, délamerikaiak, olaszok, németek és „egyéb” nemzetiségek osztoznak. A legnagyobb párizsi könyvkereskedésekben is egy láthatatlan „futottak még” jelzéssel, a „kelet-európai irodalmak” polcán szerénykedik az a néhány magyar író - Nádas, Esterházy, Kosztolányi, Márai - akiknek műveit az utóbbi esztendőkben kiadták, mert a régebben megjelentek - így Déry - sehol sem kaphatók. A 2001-es ún. „magyar évad” irodalmi rendezvényei az általában gondos előkészítő munka ellenére gyér látogatottságú, gyakran az ürességtől kongó termekben „zajlottak le”, ha szabad a csönddel kapcsolatban ezt a kifejezést használnom. Szentkuthy Miklóstól kilenc könyv jelent meg franciául, és egy tekintélyes folyóirat különszámot is szentelt neki, a fordítónak elküldött kimutatás szerint évente 7-8 példányt adnak el műveiből. Vigasztalhatjuk magunkat Illyés önérzetességével. „Egyáltalán nem érzem alacsonyabb rendűnek magam, amiért sosem volt olyan lélektisztító szárnyalásban részük (mármint franciáknak), amelybe engem Petőfi minden percben felragadhat. Nem kell nekik? Inkább valami büszkeséget érzek. S ráadásul valami kajánságot, mert hisz én viszont szárnyaltam az ő Verlaine-ükkel, Benjaminükkel is. Szemesnek áll a világ.” Csakhogy Illyés hozzáteszi: „Egészen addig nem foglalkoztatott ez az ismeretlenség, amíg békeküldöttségünk vezetője, amidőn békejavítási kudarcunk okairól faggattam, azt nem válaszolta, már itt Párizsban: - Mink hiányzott? Egy Thomas Mannunk. A helyzet reménytelen volt. De ha legalább egy nemzetközileg ismert és elismert emberünk lett volna. Ha egy ilyen hang szólalhatott volna meg nevünkben, amely otthonosan cseng a világban. Az felénk fordíthatta volna legalább a figyelmet. Tán a rokonszenvet is. A jövőt mindenesetre. ” 214
