Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)
Sneé Péter: Az önismeret jegyében. Déry fogadtatásáról negyedszázad múltán
Sn ei (Jieter nemigen foglalt szépirodalmi műbe személyes ítéletet, állásfoglalást, amiért később szégyenkeznie kellett volna. Talán magára csukta a kertkaput, de a végtelenbe nyíló ablakot - ebben nem tévedett Zelk barátja - ő tárta fel előttünk. Ha meghátrálásra kényszerült, inkább a probléma értelmezési körén tágított, vagy más gondolati szintre emigrált, de egykönnyen nem adta be derekát a hatalmi nyomásnak. Szabadság, gondolati autonómia, tisztesség - haláláig buzdított e fogalmak beszédtémává emelésére. Vélelmezett alkotói szándékai miatt érdemel talán figyelmet? Rémülten menekülök a kérdés fenyegető árnyékából. A Jóisten sem tudja, miféle célok, elképzelések vezetnek minket! Bensőnkbe legföljebb kivételesen, nyilvános gyónásunk alkalmából pillanthat egy kívülálló, s akkor sem nyer végső bizonyosságot rólunk, hiszen könnyen lehetséges, hogy tudatos, belátott - és láttatott - szándékaink mögött, önmagunk elől is rejtetten mások húzódnak meg és munkálnak. Az olvasó - legyen bár mégoly’ szakmabeli - csupán föltételezhet, saját elgondolásait, hajlandóságát elemezheti a műbe, illetőleg vetítheti soknevű elbeszélőjének, kedvelt-utált íródeákjának leikébe. Valami ágál itt, és nyugtalan motozásával vonja magára a figyelmet. Érdemes közelebbről szemügyre venni, hátha bevilágít az irodalom olvasásának, értésének és megítélésének szövevényébe. Ahhoz, hogy a szerző szava eljusson olvasójához és megérintse, valamilyen módon a közeledés szándékának-óhajának is meg kell mutatkoznia. Formálja a szöveget, hangsúlyozza és sajátosan tálalja a választott - vagy talán várható - témát. Hogy miként teszi, az sikerének záloga. Ideje már, hogy visszatérjek nyitó kérdésemhez: mitől függ egy írás, illetve az oeuvre elevensége, mindig új élményt kínáló tartós jelenléte? Hiába, nem én találtam fel a spanyolviaszt, újabb banalitással felelhetek csupán: alighanem a szerző fülétől és intonáló képességétől! Attól, hogy vajon rálel-e olyan szemléleti formára, gondolkodási- és beszédmódra, aminek révén megrezdítheti az idegszálakat közönségében? A történelmi körülményeken túl - melyekre csekély hatással bír - jobbár a hangütésén múlik tehát, hogy az utána született, eltérő feltételek közepette felcseperedett, a világból mást és másként látó olvasóutód ne maradjon süket a szavára. Mi több, úgy érezze, nem is kívülről, a könyvből árad felé az érzelmi és értelmi működését serkentő impulzus, hanem belőle magából, és váltig csodálkozzék, miként találhatott rá az író, hogyan lát, érez vagy töpreng ő? Az irodalom élvezete nárcisztikus gyönyörűség. Úgy nyit a világra, úgy ismertet össze másokkal, úgy tájékoztat idegen lelkekről, és az idáig nem tapasztalt fordulatokról, hogy közben szüntelenül erősíti énemet, folyvást helyesli és igazolja önképemet. Arról tanúskodik, hogy mindaz, amivel csak találkozhatom egy könyv lapjain, bennem rejlik már, legföljebb ez idáig nem vettem észre. „S hogy oldottam fel boldogtalanságomat? Azzal, hogy szóvá tettem, azaz írtam róla, kiírtam magamból, ahogy mondják ... akár a magam, akár a mások balsorsán kesergő rosszkedvet legalábbis ideig-óráig hamarább le tudtam csillapítani egy verssel, mint egy regény napi két vagy három kéziratoldalával” - olvasom például az ítélet nincs 193
