Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)
Lőrinczy Huba: Hordalékok és diáriumok eszmecseréje. Megfelelések Déry Tibor A napok hordaléka című könyve és Márai Sándor naplói között
Jlorineztj ‘JCuba hatunk. Déry is, Márai is vallja, hogy a literatura nem szimpla másolás, tükrözés, hanem újjáteremtés, látomás - új, fiktív valóság létrehozása (148-154., 258., 261., 288., 349-350. - Napló 1958-1967. 275., Napló 1976-1983. 11.). Mindketten hirdetik: nem a szerző írja a művet, hanem a mű írja önmagát (455—456. - Napló 1958-1967. 139., 223.), s mindketten hódolnak Stendhal és Marcel Proust géniusza előtt (bár Márai kritikával is illeti nemegyszer Az eltűnt idő nyomában alkotóját). A legkevésbé sem meglepő, hogy mind Déry, mind Márai elutasítóan nyilatkozik a „régi” és a neoavantgárd művészet törekvéseiről, az „absztraktokról” (78-86., 258-259., 402. - Napló 1958-1967. 34., 110-111., 217., 243., 267.; Napló 1968-1975. 92. etc.), nem meglepő, noha lázas ifjúságukban egyikük is, másikuk is közösséget vállalt az avantgárddal, és szinte magától értetődik, hogy a francia „új re- gény”-ről egyaránt lesújtóan ítélkeznek (85-86. - Napló 1958-1967. 257.). Van példa arra is, hogy ugyanarról merőben más a véleményük: Déry szerint az „urbánus-népi” szembenállás koholt ellentét, „álkérdés” (445-447.) - Márai - tudjuk - nem így látta ezt; Déry hisz a humánusabb börtön embernevelő hatásában (558-561.) - Márainak nincsenek efféle illúziói (Napló 1958-1967. 265-266.). Puszta véletlen, de kuriózum voltában is az észjárások hasonlóságát jelzi: mindketten eltöprengenek azon, hogy a „primitív” afrikai népeknek nincsenek szavaik az elvont fogalmak megnevezésére (533. - Napló 1968-1975. 7-8.) - nem véletlen, hanem szükségszerű, hogy mind Déry, mind Márai az anyanyelvet tartja az írók hazájának. Fölemelő látni e „találkozást”, fölemelő olvasni: „Az írónak a nyelv a hazája. [...] Nyelvéből kilépni az írónak legföljebb a nyelve tud, a tolla nem. [...] papírja fölé hajolva, amikor teremteni kíván vagy kényszerül, az anyanyelv vonzásába kapaszkodik. Olyan hatalmas inger ez, amelyre másképp, mint honi nyelvén, nem tud válaszolni. [...] 1957- ben [...] hazámban: nyelvemben akartam megmaradni” (449-450.). - „Az igazság, hogy az író csak anyanyelvén tudja teljesen, feltétlenül kifejezni magát. Az emigrációba úgy viszi el az anyanyelvet, mint valamilyen titkos szerződést, ami életének értelme, amit ruhája bélésébe rejtve ment át az idegenbe. És ott megőrzi, minden áron, minden módon... mert máskülönben nem tud írni, csak dadog” ( Napló 1958-1967. 280-281.); „Bizonyos, hogy az anyanyelv elemi szükségesség az író számára. [...] Az ország, a nép még nem haza. A tényekből - az országból, a népből - akkor lesz csak haza, ha az anyanyelv nevet ad a tényeknek. Nincs más haza, csak az anyanyelv” (Napló 1968-1975. 287.). Fölemelő látni, olvasni e vallomásokat, de - Márai sorsának ismeretében - keserű is. Álljon itt végezetül két hosszabb idézet, mindkettő 1972-ből. Szavaikban, mondataikban, szövegükben semmi hasonlóság, némi közük mégis van egymáshoz, magvuk rokon. Déry : „Nem, nem vagyok hajlandó beállni azoknak a Muszáj-optimistáknak a sorába, akik jobb tudomásuk ellenére, talán emberi büszkeségből, s merő dacból, talán a maguk lelki egyensúlya érdekében, talán hordaösztönből, az emberi nem nagyságáról perorálnak. Akik Münchhausenként a saját hajuknál fogva húzzák ki magukat a pöcegödörből, s a körmükkel vélik lepöckölhetni a féceszt, amely rájuk ragadt. 171
