Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)
Czetter Ibolya: Az öregség mint stílus. Déry Tibor: Kedves bópeer
Özet Ier Jlwlija mélyen emberinek tekinthető. Ilyen értelemben igazat kell adnunk Rónay Lászlónak, aki azt állítja, hogy a Kedves bópeer...! a megfiatalodás regénye is.2 A műnek több rétegét is érdemes tehát szemügyre venni ahhoz, hogy meggyőzően bizonyíthassuk munkahipotézisünket, állításunkat. A Kedves bópeer...! egyfelől remek portrét rajzol az öregedő íróról, aki többféle tükörből, sokszoros fénytörésben, „az emberiség tükrös galériájában” pillantja meg, fedezi fel, mások jellemvonásait vizslatva, önmagát. E tükrök egytől egyig szánan- dónak, esendőnek, itt-ott nevetségesnek, szomorúan mulatságosnak, rigolyásnak, önzőnek, különcnek, gusztustalannak, eltorzultnak, egyszóval ellenszenvesnek, megve- tendőnek mutatják az élet súlya alatt görnyedő matuzsálemeket. Plasztikus leírást ad Déry a nyálkahártya (lásd az orr csöpögésének leírása: 8. vagy a nyálfolyás jelensége: 37. - Most és a továbbiakban is Déry Tibor: Kedves bópeer ...! című könyvének 1. kiadására hivatkozunk), az emésztő és egyéb szervek (pl. a nemi képességek) működési zavarairól, a betegessé váló szokások és egyéb negatív reflexek, kényszer- és pótcselekvések kialakulásáról és rögzüléséről (pl. a morzsasöprögetésről: 46.) stb. Másfelől a cyranói magatartás hősies pózában mondja el mindezeket: a magamat kigúnyolom, ha kell, de hogy más tegye, azt nem tűrom el - szerepét ölti magára, s így, miközben tudatos viviszekcióval lemezteleníti önmagát, láttatja, engedi, hogy látva lássuk: önnön karikatúráját is. A fájdalom, az epe tehát humorral, mézzel elegyül: „Az ember, ha meglátja karikatúráját, azaz a benne rejlő hibalehetőségeket, amelyeket, ha addig nem, de előbb-utóbb boldogan ki fog használni, első intrádára talán egy szelíd képmutató mosolyt vesz az arcára, talán el is neveti magát, de legbe- lül, a szívében egy aprócska seb nyílik. Hagyján, hogy én kinevetem magamat, de hogy mások is nevessenek rajtam, helytelenítem” (108.) - szögezi le hősünk az elfekvőben tett látogatás után. A lélekátvilágítás során nem csupán arra derül fény, hogy az agg korba érő író bonyolult, összetett intellektus, igazi s még mindig eleven karakter, hanem az is napvilágra kerül, hogy az öregedés az irónia segítségével átmenetileg legyőzhető, sőt: mint az én belső vívódásain, a lélek krízisén való felülemelkedés, a katarzis egyetlen reménye marad. Tragikus és végzetes játék. Egyfajta megkettőződés, az énből való kilépés lehetősége, az empirikus világból a lényegi világba magasodás esélye. A min- dennapiságban megrekedt ember, aki fogolyként éli meg a létezés végső évtizedeit, a reflektív tevékenység során így lesz képes úrrá lenni, túljutni önmagán. A dualitásból adódik: egyszerre belül és kívül is van tulajdon magán: tárgyilagos megfigyelőként, részvétlenül szemlél, s mindeközben lágy líra hatja át gondolatait. „Hiába áltatnám magam azzal, hogy férfi erőm éjszakánként még incselkedik velem - rábeszélésre -, a lélek, az átkozott! tudta, hogy eleven hús-vér nőt - az Otestamentum szavajá- rása szerint - többé nem fogok megismerni” (95.) - panaszolja egy helyütt. Az önmagára ismerő szubjektum pluralitása, ha úgy tetszik, a tragikum, a komikum, a groteszk és a báj együttesében mutatkozik meg. Baudelaire szerint az irónia 1 1 Rónay László: Az örök ijjúság forrásvizeinél. Déry Tibor: Kedves bópeer...!-jéröl. In: R.L.: Hűséges sáfárok. Bp., 1975. 39-49. 154
