Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)
Kiss Endre: „... a romházak mögül felkelt a hold ...” G.A. úr X.-ben - negatív utópia a létező szocializmusról
DCiií Entire gény eredetiségéhez. A primér impulzusok megtagadásán alapuló, ezért életellenes, sőt önveszélyes és öndestruktív élet derűs igenlése a halálmenetben éri el a csúcspontját, amely új oldalról igazolja Walter Benjamin tézisét olyan lehetséges embercsoportokról, akik saját megsemmisítésüket esztétikai élményként élik meg: a „pusztulás fenséges állapota” - jegyzi meg egy kereskedő, egy düledező okkersárga fal láttán (91). A regény nagy eredménye, hogy egy saját szemlélet alapján szervesen tudja megoldani az átmenetet a kafkai és az orwelli regénytípus, a megsértett elvárások dinamikája és az orwelli statika között. A primér impulzusok ellenében berendezkedő élet új antropológiát is körvonalaz, pozitív konformizmus jelenik meg a természetesség látszatával; reflexió nélkül, derűvel élik az emberek pozitív primér impulzus nélküli, önveszélyes és öndestruktív életüket. Az életnek, a történelemnek és az irodalmi tipológiának egyként megfelelően ez az alapvető kép rendre módosul is, a derűs mosoly attitűdjét a represszió és a félelem nyomai váltják, a hazugság átfogó létformája áttör a primér impulzusok nélküli (és elleni) élet harmóniáján. „Nem maradok itt. Élni akarok” (202) - mondja ki egy szereplő Déry víziójának lényegét. Az ott-tartózkodás kizárja a életet. Élet vagy halál, ez az elemzés lényege annak minden következményével. Egy asszony a férje iránti szerelméből akarja elhagyni X.-et, amiből közvetetten kiderül, hogy a férje abba halna bele, hogy X.-ben élt (423-424). X. világában az uralkodó létformát megelőző normalitás a mítosz és a tudattalan világába szorul. Az olyan kérdésektől kezdve, miszerint „Nem vágyik időnként arra, hogy frissen mosott ágyneművel áthúzzuk az ágyát?” (165), odáig: hogy felajánlják „lefojtott vágyak napirendre segítését” (164, 165), amelyekről már csak az ajánlatból következően is tudnak, minden arra utal, hogy az egykori normalitás tudattalanná válik, a tudattalan feltárása engedi be a diszkusszióba a „normálisát” (ami egyébként pontosan a primér impulzusoknak való megfelelést is jelenti). Szentenciákban öltenek testet a fennálló elvárásokkal való megfelelés maximái: „Az ember küzdelme sorsa ellen csak akkor szórakoztató..., ha tudja, hogy eleve vereségre van ítélve” (330); „Kietlen sorsom arra kárhoztat, hogy halhatatlan legyek...” (283); „...meghökkentette az a gondolat, hogy a vereség már-már jobban vonzza, mint a győzelem” (383). Leone ars poeticája összegezi a másik világnak a primér impulzusok ellenében való életet középpontba állító ideológiáját, a tudatosság bizonyos szintjén fogalmazódik ez meg, de egyúttal az ideológiai világra jellemző módon egy másik ideológiából nézve. Az ars poetica egyszerre orwelli és egyszerre realista, amint a létező szocializmus is egyszerre volt absztrakt-utópikus és „realista”. Leone klasszikus ideológiát ad a primér impulzusok nélküli életről - hiteles módon fejlődésnek, emancipációnak, új condition humaine-nek állítva be azt: „Ön nem érthet meg egy világot, amelyben az emberek szükségleteiket a szabadságra cserélték be ... Ön nem maradhat meg egy országban, amelyben mindenki számot vet vágyaival, s idején felismeri fenséges alkonyukat ... Nálunk az élet nem bűn, amelyért halállal lakóiunk, s a halál nem megtorlás a boldogságért.” (299). 137
