Botka Ferenc (szerk.): Mérlegen egy életmű. A Déry Tibor halálának huszonötödik évfordulóján rendezett tudományos konferencia előadásai, 2002. december 5-6. - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 12. (Budapest, 2003)
Oltyán Béla: A G.A. úr X.-ben társadalommodellje
Oltiján rßela ges továbbfejlődéséhez, megújulásához szükséges rend mértékét, s az alkotókedv, tervező értelem, emberi aktivitás kiszikkadása visszahull magára a hatalom létére is. (A modell „bomlásjellege” ebben a társadalmi-fázis minőségben, nem a látomásos ihletésű primitív keret bomlasztó visszahatásában nyilvánul meg.) A manipuláció önmagára nézve is káros túlburjánzását az aszkéta filozófiának az önmegsemmisítés vágyába való torkollása, a lakosság tömeges halálba vonulása mutatja félreérthetetlen érvénnyel. A „teherhordók” halála, további kihasználásuk lehetetlenné válása nem lehet célja a „lovasoknak”. De a saját helyzetük fenntartása érdekében hirdetett örömtagadó, életundor- filozófiájuk csak akkor válhat hitelessé, ha eltűrik, s nem lépnek közbe annak a lakosság részéről történő következetes végigvitelekor. S mikor X. lakói (akár a halál üdvözítő voltába vetett tényleges hittel, akár az elfojtott humánum titkos, önvédő ösztönétől hajtva, méltatlan helyzetükből menekülve) a halálmenetbe állnak, nem akadályozhatják meg. A halálmenet a kijárat nélküli zártságból nyit kaput, de a tényleges cselekvés, magáratalálás negatív előjelű formája, illetve pótléka. Az erősebbek, például az öreg Larra még ellenállnak, de ezek - mondja Erzsébet - már „bizonyára oly kegyetlenül kételkednek önmagukban, hogy egyszeribe porrá válnak vagy sárrá”. A halálba vonulók extatikus mámorában a „mindent megoldás”, a befejeződés reménye „érzésteleníti a reménytelenséget”. A lovasok „halálfilozófiájának” demagóg, manipuláló volta, funkciója - ironikus-paradox szerkezete - nyilvánvaló, hisz ők halhatatlanok. E modellizált viszony-szerkezet uralkodó erői részben már maguk is tehetetlenül sodródnak eszméik s módszereik útján. Önpusztító túlzásaikban létük indokolatlansága, egy közösség vezetésére való alkalmatlansága jut kifejezésre, s mindez: egy új szerkezet létrejöttének, az Egész pusztulásának vagy egy átmeneti anarchiának a lehetőségét is alapozza. De csak csírájában, potenciálisan. A műben még nem az anarchia fázisa ábrázolódik. Az önpusztító mozzanat feltételezi a „lovasok” önértékelő, helyzetfelmérő tudatának részleges illuzórikusságát is. De csak oly árnyalatban, mely még nem hatálytalanítja cselekedeteik pillanatnyi érvényét és irányát, s nem nyit szabad utat X. teherhordói előtt. A G.A. úrX.-ben lapjairól kibomló képlet így nem az előszó írói nyilatkozatában ígért (s a kritika részéről meg nem kérdőjelezett): „szabadság rend nélkül” - tételt realizálja, hanem a „szabadságillúzió a kiszolgáltatottság állapotában” modellt. Ez az a mag, ami megfelel a kafkai világ lényegének, a „látszatmozgás, látszatszabadság egy mitikus erő determináló hálójában” szerkezet összsugallatának. A mű parabolisztikus jelentését summázó, javasolt megfogalmazásuk - úgy véljük - nemcsak azon ellentmondást oldaná fel, mely a kafkai légkör s a „szabadság rend nélkül” modell együttes érvényesülését látó véleményekben akaratlanul is megvan, hanem azon feszültségeket is, melyek a szabadság fogalomteljes, csonkítatlan jelentésköre, s a tanulmányoknak az X.-beli szabadságtartalom korlátozottságára, redu- káltságára vonatkozó megfigyelései között vibrál. (X.-ben - állapítja meg például egy, a regényről szóló írás -: „csak egyetlen bűn létezik: az egyéni szabadság korlá127
