Botka Ferenc (szerk.): A Petőfi Irodalmi Múzeum évtizedei. Dokumentumok, írások, vallomások - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 11. (Budapest, 2000)

„Ha nem volna, fel kellene találni" - Martinkó András: Gondolatok a Petőfi Irodalmi Múzeumról

már szerves, nélkülözhetetlen intézménye a szocialista művelődéspolitikának és a tudományos-művészi ismeretterjesztésnek.

Ez a „nem is kevés" munka, e semmiképpen sem lebecsülendő teljesítmény, e becsületes „hajtás" után az elmúlt 2-3 évben - minden munka- és sportpszichológus számára érthető módon - egy kis elfáradás, egy kis „lazítás" következett be. De eközben, egy bizonyos típusú irodalmi múzeum megteremtése után és jóval dr. Agy előtt, felmerült a kérdés: mit, kivel, hogyan, miből - tovább? Mert az irodalmi múzeum nem követhet semmi bevált múzeumfejlesztési receptet, mivel nem múzeum volta a lényeges, hanem a folyton fejlődő élettel, a folyton új és új formában és tartalommal felmerülő új és új igényekkel és feladatokkal való lépéstartás. Ez a helyzet a Múzeum feladatának, hatókörének részben szűkítését, részben tágítását követeli meg. A szűkítés főleg azt jelenti, hogy az Irodalmi Múzeum nem a régebbi századoknak elkerülhetetlenül töredékes anyagára, hanem a 20. századnak lehető teljes anyagára koncentrál. Erre koncentrál, de természetesen nem adja fel sem a magyar irodalomtörténet egészének, sem a művészettörténeti és irodalomtörténeti kutatások kapcsolatainak perspektíváit. A másik szűkítés-tágítás abban a tervben jelentkezik, mely a múzeumból és kiállítási intézményből - a speciális muzeológiai és közművelődési funkció fenntartása és fejlesztése mellett - tudományos műhelyt, kutatóközpontot szeretne fejleszteni. Egyrészt azzal, hogy munkatársait több lehetőséggel, erőteljes- ebben bekapcsolja az élő irodalomtudományi kutató, feldolgozó-alkotó, kiadási munkába, másrészt megnyitja kapuit az irodalomtudomány minden munkása előtt. Hívja, várja, „kiszolgálja" őket, nem rivalizálni: együttműködni akar a sokfelé elszórt kutatóhelyek dolgozóival, segíteni akar nekik, de saját szavát is hallatni akarja.

És még tovább az élet, az időszerűség felé. A sajtóban ismételten olvashattunk arról, hogy az új főigazgató (az intézményről írok, igyekszem hát elkerülni, bár nagyon is méltánytalanul, nevek leírását) az eddig is bevált koncertek folytatása mellett, 120 férőhelyes „irodalmi színpadot" akar létrehozni a palota egykori lovardájában. A magam részéről nem nagy lelkesedéssel fogadtam a hírt, annál inkább azt, hogy - nem színpadról van szó: inkább afféle előadói teremről. Ebben - variálható berendezés között - előadóesteket-matinékat lehet családias atmoszférában rendezni, meg írók fellépését vagy bemutatkozását; író-kritikus-kutató-"közönség" találkozókat, tudományos előadásokat, vitákat, „folyosói beszélgetéseket", műhelyvitákat lehet benne tartani, de ünnepi üléseket is. Sem az Irodalomtörténeti Társaságnak, sem az Irodalomtudományi Intézetnek, sem az írószövetségnek, de a TIT-nek sincs egy elég nagy befogadóképességű, mégis otthonias, mindenkor szabad, mindenki előtt nyitva álló hasonló helyisége. A mondottakból az is nyilvánvaló, hogy ez a létesítmény nem jelent „konkurenciát" sem az Egyetemi Színpadnak, sem az említett szakmai és társadalmi szervezeteknek - annál több segítséget.

És - sok mással együtt - ez a létesítmény végre megteremti a lehetőséget arra, hogy az Irodalmi Múzeum „A Magyar Irodalom Háza" legyen.

Egy múzeum mindig a múlt felé fordul, egy kissé mindig halott; a ház: jelen és élet. Persze egy gondos családban megőrzik a nagyapa tajtékpipáját, a dédmama kelengyés ládáját, a dédpapa könyvtárát, az ükapa Rákóczi-tallérját, a titkos drámaíró apa öt felvonásos történelmi drámájának kéziratát, a mama szerelmes leveleit - vagyis minden ház múzeum is, a kíváncsi látogatónak vagy a szakmabelinek meg is mutatják. De a lényeg mégis az, hogy ház: a jelen életnek, a jelen történelemnek bajos-boldog néhány négyzetmétere, az embernek sajátos, semmivel nem pótolható intézménye: musée de l'homme.

Kritika 1970. 11. sz. 24-28.

92