Botka Ferenc (szerk.): A Petőfi Irodalmi Múzeum évtizedei. Dokumentumok, írások, vallomások - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 11. (Budapest, 2000)

„Hol lehet jobb helyük egy nép költőinek?" - Keresztury Dezső: Irodalmunk emlékeinek védelme

Szándékosan érintettem itt olyan kérdéseket, amelyek nem tartoznak az - ahogy mondani szokták - „szorosan vett irodalomtörténet" köréhez. Úgy hiszem, ma, s ebben a körben nem kell már szembefordulnom azzal a szakmai gőggel és szűk körűséggel, amely hosszú évtizedeken át jellemezte a mi munkaterületünket is. Petőfi szavai: „S ez az igaz költő, ki a nép ajkára hullatja keblének mennyei mannáját", ránk is kötelezőek. Habár nem is mennyei manna, de a nép ajkára kell hullatnunk munkánk gyümölcseit. El kell érnünk, hogy a nép, amely magáénak tudja már irodalmunkat, ennek emlékeit is a magáénak érezze; ne kivetendő holmiknak, de megbecsülendő ereklyéknek. E téren sok nehézség, de sok öröm is vár ránk. Hadd idézzek fel itt is két jellemző emléket. Nagykőrösön, Arany János városában, a költőről elnevezett múzeumban a költő pályáját és helyi vonatkozásait bemutató kiállítás nyílt. A megnyitóra szinte több vidéki vendég gyülekezett össze, mint helybeli. És ha a gimnázium legfelső osztálya el nem jön, mi, pestiek, egymásnak mondhattuk volna el az ünnepi megnyitót, előadást, ódát, amelyekhez viszont hangos hátteret szolgáltatott a múzeum udvarán lejátszódó labdarúgó-mérkőzés sűrű közönsége; mert oda bezzeg nem kellett verbuválni a tömeget. Milyen más volt a kápolnásnyéki Vörösmarty-ház megnyitása! A falu s a vidék népe tarka sorokban, virágzó fák alatt, frissen kaszált gyepen állta körül a házat, érdeklődő szeretettel zsúfolódott be a szobákba, órákig nézegette a kiállított tárgyakat. Vörösmartynak is öröme tellett volna a látványban. Úgy érezhette volna, hogy élő szívekben újul meg emlékezete.

S hol lehet jobb helyük egy nép költőinek?

Csillag 1955. 9. sz. 1873-1882.

33