Botka Ferenc (szerk.): A Petőfi Irodalmi Múzeum évtizedei. Dokumentumok, írások, vallomások - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 11. (Budapest, 2000)

„A múzeum története nem kis mértékben a kiállítások története" - Lencsó László: Szubjektív sorok Miklós Róbertról (1917-1980)

szór és sokat vitatkoztunk, hiszen mi, a keze alatt cseperedő „fiatal süvölvények": Pogány Gábor, Kecskés Péter, Kirkovits István, Béni Gyöngyi és én - mindenáron valami modernebbet akartunk. Néha engedett is a fésületlen elképzeléseknek, de mindig a megfelelő esztétikai ponton állított meg bennünket. És még valami, amit csak azok tudnak igazán értékelni, akik építettek már akármilyen kiállítást. Az elejétől a végéig ott volt, együtt dolgozott velünk, s messze nem tökéletes egészségi állapota ellenére részt vett a munkában, paszpartúzott, kalapált, cipekedett, kasírozott, vagy akasztotta a képeket. Együtt volt velünk, igaz, az alkalmankénti teremfociban vagy más ökörködésben nem vett részt, sőt le is állította, mielőtt botrány lett volna belőle. Mindig kiállt értünk, örömmel és őszintén dicsért mindannyiunkat, ha sikeresek voltunk, viszont okosan és bölcsen tompította a jogos vagy jogtalan bírálatok miatti nekikeseredésünket. Lehet, hogy ma már nem fontos, de mindig tudott kölcsönadni egy pohár sörre, és mindig megvédett bennünket a hátunk mögött. Igaz, azután négyszemközt szelíden, de nagyon határozottan a fejünkre olvasta a bűneinket, és az esetek legtöbbjében szeretetteljesen lehülyézett mindany- nyiunkat. Mindannyiszor igaza volt, s így visszaemlékezve azt is ki kell mondanom, hogy előtte nem volt kínos még szégyenkezni sem, pedig időnként igencsak volt okunk rá.

Külföldön is ismerték és szerették. Tárgyalt, kapcsolatokat szervezett, kiállításokat rendezett Moszkvában, Varsóban, Prágában, Berlinben és Weimarban. Ott is barátai voltak a kollégák. (Német nyelvtudása irigylésre méltó volt. Még a kézi kap- csolásos telefonkorszakban voltam fültanúja annak, hogy a különböző központokban ülő kisasszonyokkal az ott használatos akcentusban és kifejezésekkel kérte a to- vábbkapcsolást.) Ha bárhol külföldön vele voltam, minden simán, olajozottan ment, ha nélküle, az első kérdés mindig az volt: Hogy van a Róbert, mi van vele, mikor jön? Nagyra tartották szakmai tudását, tapasztalatait, szelíden sugárzó emberségét. Ezt bizonyítja Goethe-emlékdíja is, melyet a weimari irodalmi muzeológiai központtól kapott.

Irodalomtörténészi tevékenységét nem tisztem megítélni, talán méltatni sem. Két dolog ennek ellenére biztos. Az egyik az, hogy munkássága ezen a téren mindenképpen torzóban maradt. Nem írta, egyéb tevékenységei miatt tán nem is írhatta meg mindazt, ami benne volt. Kölcsey tanulmánya hiányzik hazai irodalomtörténetünkből. A másik dolog, hogy amit leírt, az viszont tiszta, világos, érthető és hitelesen adatolt, mentes a szakmai halandzsáktól és belterjességtől. Azt gondolom, ez sem kevés.

Sokszor eszembe jut, sokszor hiányzik. Tulajdonképpen még itt lehetne közöttünk. Néha hallom a hangját: „Kisfiam! Országban kell gondolkozni, nem Petőfi Irodalmi Múzeumban!" Milyen igaza volt. Nem bánnám, ha néhány mai problémámmal kapcsolatban is megkérdezhetném a véleményét. Talán ma is élne, ha nem kényszerül nyugdíjba. Emlékszem, ezt nem tudta feldolgozni. Úgy érezte, már nincs szükség rá, pedig még mennyi mindent csinálhatna. Ezt a keserűséget éreztem akkor is, amikor egyik, tán utolsó látogatásomkor az írógépéhez ültetett és lediktálta a végrendeletét... Mostanság lenne, lehetne nyolcvanhárom éves.

Remélem, hogy Robi utóéletével, emlékével kapcsolatban igazolódnak közös, volt kollégánk Tóth András emlékező sorai: „Korán távozott el, de maradandó emléket hagyott maga után. Bármerre forduljon is a magyar irodalmi muzeologia útja, azokat a gondolatokat, melyeket Miklós Róbert szóban, írásban és tanítványai nevelésében kifejezett, nem lehet figyelmen kívül hagyni. S különösen élni fog példamutató szorgalma és lelkesedése, mellyel a magyar szellemi múlt emlékeit mentette, ápolta és gondozta."

86