Botka Ferenc (szerk.): A Petőfi Irodalmi Múzeum évtizedei. Dokumentumok, írások, vallomások - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 11. (Budapest, 2000)
„A múzeum története nem kis mértékben a kiállítások története" - Az öt kilós magnetofon. Vezér Erzsébet a Hangtár első éveiről
társaként elkísért. (A magnóhoz ő sokkal jobban értett mint én, aki néha hibákat is csináltam.) Fábry Zoltán egyébként magányos remete volt Stószon, amely nem magyar, hanem inkább német lakosú község volt, tájszólásban a mántát beszélték. B. A hetvenes években kezdték meg az életmű kiadását különféle című kötetekben. V. Ami megjelent, azt mind elküldte nekem, nagyon kedves dedikációkat írt. Általában az interjúalanyaim nagyon hálásak és kedvesek voltak. B. Azt kéri Maróti István, hogy Dienes Valériát is említsem meg. V. Jaj, bizony. Dienes Valériához úgy jutottam, hogy Dienes Gedeon, a fia, munkatársam volt az Akadémiai Kiadónál. Vele mentem el először hozzá interjút csinálni. Tüneményes öregasszony volt. Nagyon jóba lettem vele, és később egyszer elvittem hozzá Duczynska Ilonát. Valéria öreg korára nagyon vallásos lett, és elkezdett - már ágyban fekvő beteg volt - szent énekeket énekelni. És a világforradalmár Duczynska Ilona ott ült mellette, és időnként azt mondta, hogy „gyönyövű" - raccsolt - „gyönyövű". Csodálatos volt a toleranciának ez a példaképe. Dienes Valéria egyébként tüneményes ember volt, a mozgásművészetet ő tanította először Magyarországon. Kedves és okos, öregkorára is, száz éves lett majdnem, amikor meghalt. B. Erre mondják, „a nagy öregek". V. Igen, mert Duczynska Ilona is óriási valaki volt. Amikor egyszer lecsaltam a szigligeti alkotóházba, akkor a mellettünk lévő asztalnál ült Pilinszky Jancsi. Ahogy meghallotta Ilonát, rögtön átült hozzánk. És az egész akkori magyar ellenzék mind lejött oda. Ott volt Bencze György, Kiss János, Kenedi János, mindenki, s körülültük. Ilona tényleg világforradalmár volt. B. Lassan teljessé lesz a körkép. Egy kontinensről azonban még nem esett szó, nevezetesen Amerikáról; úgy tudom, hogy itt is készültek felvételek. V. Igen, igen. A Polányi-hagyaték kapcsán Stricker Évával például, aki kitűnő ember, világhírű keramikus volt és Koestler Artúr nagyon jó barátja. A harmincas évek elején nagyon nehéz körülmények között élt, Berlinben dolgozott. És akkor elterjedt a híre, hogy a Szovjetunióban milyen remek munkalehetőségek vannak. Éva gyanútlanul kiment, csakhamar börtönbe vetették - azt hiszem egy vagy két évre -, s Koestlernek nagy része volt kiszabadításában. B. Mi volt az a „zsákmány", amivel hazatért Amerikából? V. Egyrészt Évánál volt rengeteg anyag a Polányi-hagyatékból. Volt egy vidéki háza, és kivitt oda. Több Koestler-képet is találtam ott, meg sok minden egyebet. Akkor én ösztöndíjjal voltam és a Columbia Egyetemen dolgoztam - de különféle múzeumokból is sok minden másolatot hoztam haza; főleg a Polányi-csalá- dot kutattam. B. De, tudomásom szerint, ez az anyag már nem a múzeumba, hanem az Akadémia Könyvtárába került. Ez volt az az idő, amikor nyugdíjazását követően egy időre meglazultak a PIM-hez fűződő kapcsolatai. Elsősorban azért, mert ahogy a beszélgetés elején megjegyezte, „meghálálták" korábbi munkáját. V. Hát ezt „nagyon" meghálálták, köszönhetem ezt Illés László úrnak, aki odakerült főigazgatónak. A vád ellenem Tasi József interjúja volt. Szegény Tasi Jóska felhívott, hogy elmenne interjút csinálni Vas Zoltánhoz. Azt feleltem neki, hogy ugyan Vas Zoltán nem író, mert én író-interjúkra szakosodtam, de biztosan tud valami érdekeset a 45 utáni irodalmi életről. Jóska alighogy visszajött, máris megszállták a belügyesek a Hangtárat. Én nem mehettem be többet, csak akkor, amikor a Lukács Archívumnak kiadtam a Lukács-szalagokat. Azután a Lukács 72
