Botka Ferenc (szerk.): A Petőfi Irodalmi Múzeum évtizedei. Dokumentumok, írások, vallomások - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 11. (Budapest, 2000)
„Hol lehet jobb helyük egy nép költőinek?" - Keresztury Dezső: Irodalmunk emlékeinek védelme
úgy végrendelkezett: hamvait szórják a szélbe, hogy testi jelenlétének nyoma se maradjon. A magyar író művét hagyja az utódokra, a felnövő népre. De mi, akikre ez örökség gondja bízva van, tudjuk, hogy a mű egymagában mégsem minden. A közhelyek egyhangúsága tömény unalommá fokozódnék itt, ha részletesen kifejteném, miért. A mű megértéséhez és megvilágításához hozzátartozik a környezet, az alkotó, a munkaviszonyok, a források, az olvasott, látott, átélt dolgok, a fogalmazvány, kiadás, hagyomány ismerete. Nyilvánvaló tehát, hogy az irodalomtörténetnek vannak olyan emlékei, amelyek nem írásművek és mégis igen lényegesek, nemcsak a kutatás, a magyarázat, hanem a tanítás, nevelés, a közemlékezet számára. Velük kapcsolatosan felmerül egy sereg kérdés, feladat, hiány, amely az utóbbi időben egyre érzékenyebben jelentkezik s azt kívánja, hogy legalább szembenézzünk vele. Ezekről szeretnék beszélni. A kutatás mindig foglalkozott ezekkel, de rendszeresen s módszeresen alig tekintette át őket; a velük kapcsolatos szervezési feladatokat pedig általában szívesen átengedte társadalmi erőknek, közületeknek, muzeális intézményeknek. A társadalmi erők ilyen irányú működése olyan változatos, annyi felemelő és nevetséges fordulattal, annyi szép és bosszantó eredménnyel van tele, hogy elég izgalmas anyaggal láthatna el egy passzionátus kalandregény-írót. Gondoljunk csak a Cso- konai-síremlék körül lefolyt groteszk vitákra, a Kazinczy-emlékünnepély nagy nemzeti jelentőségére, a Petőfi-ereklyék összegyűjtésének megindítóan humoros fordulóira, a Jókai-jubileum egyformán felemelő és felháborító jeleneteire, a Ma- dách-szobor sorsára. Mennyi tiszta rajongás, tanári buzgalom, hazafias lelkesedés s mennyi naiv ízlésficam, törtető szereplési viszketegség, hamisítás, üzletiesség, önző érdek buzog, vitázik, alkot és rombol ezekben a vállalkozásokban! S mennyi bennük főként az ötletszerűség, az alkalom szülte, megáradó s elapadó mozgás; menynyi a kihagyás, a szaggatottság, az aránytalanságból fakadó igazságtalanság! Igaz: aránylag elég korán megkezdődött ezen a területen a szakmai munka is, a tárgyi emlékek hivatalos gyűjtése. De ez is milyen ötlet- és alkalomszerű volt s az esetek nagy részében mennyire a véletlenre, a családi, társadalmi kezdeményekre hagyatkozott. Ugyanakkor, amikor például Magyarország római kori emlékeinek feltárására, összegyűjtésére és feldolgozására igen figyelemreméltó anyagi és szellemi erőket fordítottak, a magyar történet legújabb kori emlékeinek összegyűjtése csaknem teljesen a magános gyűjtők gondjára maradt; a múzeumok főként ezektől szereztek anyagot. A szükségszerű fejlődésnek egy másik, nem eléggé figyelembe vett következménye az összetartozó területek szétválása lett. Kezdetben volt a Nemzeti Múzeum. Ez egyetlen, egyre növekvő, egyre sokrétűbb és ezért áttekinthetetlenebb szervezetben egyesítette a magyar múlt és jelen egész muzeális anyagát. A fejlődés szükségessé tette, hogy a fő egységek különváljanak: így lett önálló a Széchényi Könyvtár, a Történeti, a Természettudományi Múzeum stb. A könyv- és kéziratanyag elszakadt tehát a történelmi forrás- és tárgyi emlékanyagtól. A szervezeti elkülönülés a kutatásban is éreztette hatását: a gyűjtésben és feldolgozásban egyaránt háttérbe szorultak, szinte már elfelejtődtek az elhatárolódás következtében perifériára szorult határterületek. Szinnyei József írói lexikona - hogy csak egy példát említsek - még számba veszi az emlékanyagból legalább az arcmásokat s a nagy Pintér is tartalmaz idevágó adatokat; Gulyás Pál, aki Szinnyei műveinek folytatását szerkeszti, már teljesen elejtette ezt a tárgyat, ugyanígy újabb irodalomtörténeti összefoglalásaink. Nyilvánvaló, hogy a dolgok ilyen állása helytelen. A visszásságok egyre inkább meg is mutatkoznak, és a legkülönfélébb területeken jelentkezik az igény a hibák 26
