Botka Ferenc (szerk.): A Petőfi Irodalmi Múzeum évtizedei. Dokumentumok, írások, vallomások - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 11. (Budapest, 2000)
„Kincsek és kincs-tárak" - Maróti István: A Hangtár-történeti visszatekintésben
A Hangtár történetének talán tartalmilag és technikailag a második korszaka a nyolcvanas évek második felétől a Károlyi-palotát érintő felújítás kezdetéig tart, azaz a kilencvenes évek végéig. Ezekben az években a hanggyűjtemény még szorosabban kötődött a múzeum eseményeihez, kiállításaihoz, nemcsak a hangtechnikai rögzítés igényével, hanem azzal a szándékkal is, hogy a hang, majd később a kép, a film legyen tartalmilag része az irodalmi kiállításoknak. A Hangtár bizonyítani kívánta, hogy a hangdokumentáció a maga sajátos lehetőségeivel helyet kérhet és kaphat a kéziratok, a könyvek, a folyóiratok, a relikviák mellett. A gyűjtemény így kivívta azt a bizalmat, hogy egyre több olyan írói hanghagyaték talált otthonra a tárban, amelyre méltán lehetnek büszkék a muzeológusok: Puszta Sándor, Lengyel József, Páskándi Géza, Márai Sándor, Cs. Szabó László, Illés Endre, Nemes Nagy Ágnes vallomásai egyre jobban megerősítették azt a gondolatot, hogy majdan egyszer ezek a felvételek alkalmasak lehetnek önálló, szerkesztett válogatásban történő megjelentetésre. A Hangtár örökös tagjai Vezér Erzsébet, Kabdebó Lóránt és Tóbiás Áron egymást követve vezették a gyűjtemény munkáját, Kelevéz Ágnes Babits-kutatásai mellett folyóirattörténeti felvételeket készített és megszólaltatta a magyar irodalom emigrációban élő képviselőit. Tasi József az első emlékezetes Pilinszky-interjúja után számtalan beszélgetőtársa közül a kilencvenes években hosszú diskurálásra hívta Gyurkovics Tibort majd Petri Györgyöt. Váratlan halála megakadályozta, hogy évekre tervezett hangtári és irodalomtörténeti kutatásait tovább folytassa. Amikor 1991-ben a Petőfi Irodalmi Múzeum Hangtárának munkatársa lettem, rövid időn belül felismertem, hogy rendkívüli kincsek közelébe kerülhettem. Megtapasztalhattam a hangfelvételekkel, a lélekpendítő beszélgetésekkel való találkozások óráiban, hogy ez a kutatóhely számomra felbecsülhetetlen értékű örömöket hoz. Az aranyhangok - úgy éreztem - a kulturális nemzeti örökség részének tekinthetők. Megőrzésük, további gyarapításuk hozzáértő és lelkiismeretes gondozást, elszánt, fegyelmezett és felkészült irodalomtörténeti munkát követel. A Hangtárban tevékenykedők elméleti tudása, a hangfelvételi hosszú távú tervek elmélyült és felkészült irodalomtörténeti munkát igényelnek. A megkérdezettek köre, a múzeum irodalmi rendezvényei, kiállításai, az irodalmi élet jeles eseményei, konferenciái, összejövetelei, a tanácskozások és az írótáborok eszmecseréi lehetővé tették, hogy bár a kívánatosnál szerényebb mértékben, de a kilencvenes évtized végére a gyűjtemény elérte az ötezer felvételt. Aggasztó és érthetetlen volt viszont, hogy mindezen törekvéshez méltatlanul és minősíthetetlen módon a korszerűtlen, a hetvenes években vásárolt gépek nem igazán segítették a beszélgetések, események megfelelő minőségben történő rögzítését. A Hangtárt érintő évenkénti költségvetés legfeljebb a hangszalagok megvásárlását tette lehetővé. A munkaeszköznek tekinthető riportermagnók vásárlására, vagy a régebbi felvételek archiválására csak esetleges körülmények között, egy elfogadott állami, pályázati kérelem esetén volt lehetőség. A saját készítésű interjúk mellett ebben az időszakban a Hangtár tudatosan törekedett arra, hogy gyűjteményét más intézményi hanggyűjtemények ismeretében fejlessze. Ezért volt fontos a Magyar Rádióval létrehozott együttműködési megállapodás, amely nemcsak a különböző felvételek cseréjét segítette, hanem megteremtette azt a feltételt, hogy a vidéki rádióstúdiók legértékesebb irodalmi felvételeiről másolat készülhessen. A Magyar Rádió a kilencvenes évek elején kezdeményezte a Nemzeti Hangtár létrehozását. Ezzel a tervvel mások, más módon és ettől eltérő időben már próbálkoztak, de a kezdeményezés eddig nem hozott megfelelő eredményt. így történt ez 192
