Botka Ferenc (szerk.): A Petőfi Irodalmi Múzeum évtizedei. Dokumentumok, írások, vallomások - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 11. (Budapest, 2000)
„Irodalom, képzőművészet, színház" - Földényi F. László: Horst Janssen művei a Petőfi Irodalmi Múzeumban
mutatni. Még amikor festményei rontott fényképekre emlékeztetnek is, e rontás- és elrontás - mögött érezni a bizonyosságot: Bacon megingathatatlan tudással rendelkezik az emberi lényegről és a sorsról. Janssen esetében a meggyőződés és a szilárd tudás helyett a tanácstalanságnak és az ebből következő fenyegetettségnek a tapasztalatát tartom meghatározónak. Ha gondolatban követni kezdem önarcképeinek a vonalait, akkor rekonstruálni tudom, hogyan indult el a tű a lemezen anélkül, hogy az őt tartó kéz kezdetben tudta volna, hová fog a végén elérkezni. A kéz elindul, s lassan - vagy éppen gyorsan - ide-oda vándorolva a lemez minden pontját érinti. Attól függően, hogy bizonyos helyekre milyen gyakran tér vissza, a lemez egyes részein a látvány sűrűsödni, majd pedig örvényleni kezd. És kialakul a kép- az önarckép -, amely azonban csak a legvégére körvonalazódik látvánnyá, azt követően, hogy a tű addigra a lemezen minden lehetséges más formációt is megteremtett. Ha ugyanis a kész önarcképek vonalait képzeletben visszafelé felgombolyítjuk, akkor kiderül, hogy a végeredmény - az önarckép - nem csupán egy emberi arcot mutat, hanem sok minden egyebet is: tájakat, állatokat, növényeket, képzeletbeli lényeket, víziókat, épületeket. A kéz, amely az üres lemezen elindul, magának a létezésnek a labirintusát járja be, hogy eljusson az archoz. Vagy - más esetben - egy tájhoz. A végeredmény összetett, gazdag és közben nyugtalanító és zavart keltő is. Hiszen érezhető, hogy minden látvány fenyegetve van: az arcot a benne lappangó táj vagy épület fenyegeti, a tájat a mögötte lapító embertömeg vagy állatsereglet; s az épületet a csillagködök kavargására emlékeztető örvénylés. Nincs előrajz, nincs előre kialakított terv, nincsen eleve eldöntött tényállás. Miközben a formák kezdenek kikristályosodni, még minden egybe is olvad: a kettévágott dió olyan, mint egy elhagyott aréna, a növény állat is lehetne, az emberi arc pedig táj, a táj meg sors. És mindemögött ott lüktet a vágy, hogy végre egyszer mindent egyben lehessen látni. Vagyis: meg lehessen pillantani a teljességet. A teljességet, amely a klasszikus felfogással ellentétben Janssen képein nem nyugalmat és harmóniát sugall. A teljesség ezeken a műveken a telítettséggel rokon. A telítettség pedig nem isteni adomány, hanem az emberi vágy tárgya. Ez a horror vacui. Janssen alkotásai az űrtől való félelem lenyomatai. De ugyanez a félelem az oka annak is, hogy mégsem képes igazán nagy művésszé felnőni. Bacon is fél - de félelmét nem igyekszik palástolni, hanem végtelenné fokozza, hogy azután az „kiforduljon magából", s a félelem helyét a csoda, sőt esetenként a végtelen öröm vegye át. Janssen visszafogottabb, óvatosabb, gyanakvóbb - végső soron pedig több tekintettel van önmagára. Fél - de ebben benne van az önmagától való félelem is, a saját ösztöneitől való visszariadás is. És ez az inspiráció rovására megy. Művei emiatt mindig meg is torpannak egy határnál - talán ez a magyarázata annak, hogy minden kavargás, fortyogás ellenére mégis elsősorban a jó kézművest csodálom benne, a mestert, akit másolni lehet, akitől tanulni lehet, de aki soha nem lesz képes elcsábítani. Földényi F. László: Veronika kendője. Múzeumi séták, 1992-1997. Bp., 1998, 73-76. 158
