Botka Ferenc (szerk.): A Petőfi Irodalmi Múzeum évtizedei. Dokumentumok, írások, vallomások - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 11. (Budapest, 2000)
„A »betű« múzeuma" - Pomogáts Béla: Eposz Kassák maszkjában
Pomogáts Béla EPOSZ KASSÁK MASZKJÁBAN Egy vizuális költészeti bemutatót, ha szigorúan figyelembe kívánjuk venni a műfaji egység elvét, bizonyára valamilyen rendkívüli akcióval illenék megnyitni, s aligha van formabontóbb eljárás annál, hogy én most egy szabályos bevezetőt olvasok fel. De sajnos, nem tudok a mennyezeten sétálva előadást tartani, ezért hadd válasszam a hagyományosnál is hagyományosabb módszert, és először is hadd köszöntsem azt a puszta tényt, hogy a nemsokára szemünk elé táruló kiállításra ezúttal nem valamilyen pinceklubban, vagy egy magánlakás fürdőszobájában kerül sor, hanem a Petőfi Irodalmi Múzeum, a néhai Károlyi-palota helyiségeiben. Bizonyára nem véletlenül történt, hogy a „látható irodalom" tárlata a Kassák- centenárium eseményei között kapott helyet, hiszen magát a vizuális költészetet, legalábbis abban a jelentésében, amelyet a huszadik századi irodalmi és művészeti fejlődés során e fogalom kapott, a magyar irodalmi kultúrában Kassák kezdeményezte - tipográfiai költeményeivel, képverseivel és kollázsaival. Hommage ez a kiállítás, tisztelgés az évszázada született mester emléke előtt, noha jól tudjuk, hogy napjaink képvers-kultúrájának mások az elméleti támasztékai és művészi céljai, mint a húszas évek vizuális költészetének. A korábbi költői vizualitás az időbeli és térbeli művészeteket akarta egyesíteni, ilyen módon nyitva meg a költészet számára egy új dimenziót. Abban az értelemben, ahogy Apollinaire beszélt a „vizuális líraiság" következményeiről, amelyek „betetőzhetik a művészetek, a zene, a festészet és az irodalom szintézisét". Napjaink vizuális költészete mögött nem annyira művészetbölcseleti elképzelések, inkább nyelvfilozófiai felismerések és elméletek állnak. Elsősorban azok a teóriák, amelyek Saussure alapvetése nyomán a nyelv vonatkozásában nem a jelentést, hanem a jelszerűséget hangoztatják, és az irodalom elméletét is szemiotikái alapokra helyezik. Ez az értelmezés radikális szakítást jelent minden korábbi irodalomfelfogással, elutasítja a mimézis elvét, és a költő feladatát a nyelvi rendszer alakításában, mi több, egy új jelrendszer kialakításában jelöli meg. Az irodalmi művelet tárgya és anyaga ilyen módon bármi lehet, ami a két- vagy háromdimenziós térben kézi munkával, illetve tipográfiai eljárásokkal a papírra vagy műanyagra mint jel és jelcsoport rávihető. Ezek a jelek lehetnek betűk, szavak, szótöredékek, ábrák, képletek, útjelek, térképjelek. Ahogy a modern vizuális irodalom elméletének egyik legfőbb tudósa és prófétája, Max Bense mondja: „Elvileg minden tetszés szerinti dolgot jelnek nyilváníthatunk." Annak a költőnek, aki hozzá hasonlóan erre az elhatározásra jutott, nincs is más dolga, mint hogy megválassza, rendezze és strukturálja ezeket a jeleket és jelcsoportokat. Egy bármennyire hagyományos megnyitónak sem lehet azonban feladata, hogy művészetelméleti kérdésekben elmélkedjék, már csak azért sem, mert bizton remélhetjük, hogy a jelen kiállítás ösztönözni fogja az elméletírókat a vizuális költészet vagy a szövegtárgy poétikájának minél alaposabb kidolgozására. Inkább a tárlat két - számomra fontosnak tetsző - tulajdonságára szeretném felhívni a figyelmet. Először gazdagságára és változatosságára. Ha a hellenisztikus képversekre, a reneszánsz, barokk és manierista „mesterkedő költői játékokra" („technopaegnium 151
