Botka Ferenc (szerk.): A Petőfi Irodalmi Múzeum évtizedei. Dokumentumok, írások, vallomások - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 11. (Budapest, 2000)
„Ha nem volna, fel kellene találni" - Rónay György: Melocco Miklós és Sváby Lajos kiállításának megnyitója (1973)
Rónay György MELOCCO MIKLÓS ÉS SVÁBY LAJOS KIÁLLÍTÁSÁNAK MEGNYITÓJA (1973) Nyilván nagy tapintatlanság lenne, ha valaki egy kiállítás megnyitóját összetévesztené valamiféle kéretlen esztétikaórával; és az sem lenne ildomos, ha most Önöket, akik szeretnének minél előbb magukkal a művekkel találkozni, a modern művészet szemléletének, vagy ha tetszik, élvezésének holmi hevenyészett ars poeticájával untatnám. De a két kiállító művészt sem akarnám azzal bosszantani, hogy a jelenlétükben dicsérjem, vagy - még esetlenebből - jól-rosszul magyarázgatni próbáljam őket és alkotásaikat. Annál meg, úgy hiszem, törekvéseik is, eredményeik is többet érdemelnek, mint hogy ezoterikus fecsegésekkel vagy lapos közhelyekkel köszöntsem kiállításukat. Engedjék meg tehát, hogy ebben a nekem jutott néhány percben megpróbáljak - éppen csak jelzésként - néhány olyan szempontot fölvetni, aminek a magam műélvező gyakorlatában, pontosabban egy-egy mű és művészet megközelítésében én is mindig hasznát láttam. Idézeteim főként irodalmi vonatkozásúak, de - némi módosítással, amit ki-ki maga elvégezhet - a szobrászatra, a festészetre, sőt a zenére is érvényesek. Elsőnek egy igen neves mai francia író, Nathalie Sarraute szavait hoznám elő. Azt mondja: „A kritikusok változatlanul úgy ítélik meg a regényeket, mintha Balzac óta nem történt volna semmi. Vajon csak úgy tesznek, mintha nem ismernék, vagy valóban elfelejtették azokat a mélyreható változásokat, amelyek a század elejétől fogva történtek ebben a művészetben?" Itt „regény" helyett gondoljunk szobrot, festményt, Balzac helyett bárki szobrászt vagy festőt, akinek dogmává fagyasztott példájával az újat el szokták utasítani. A művészetet azonban elsorvasztják és megölik a dogmák. „Az író - és vele együtt mindenfajta igazi művész - legmélyebb kötelessége az, hogy újat fedezzen föl; legsúlyosabb bűne pedig ez: utánozni elődei fölfedezéseit." Az a tanú, akitől ez az utolsó mondat való, szintén föltétien hitelt érdemel, mert keservesen átszenvedett tapasztalatból beszél: Flaubert-nek hívják. Rendben van - mondhatja valaki -, beletörődünk az újba. De legalább azt szeretnénk tudni, milyen ez az új. Minek nevezzük? Hová soroljuk? Milyen címkét ragasszunk rá? Milyen „iskola" skatulyájába gyömöszöljük? A kérdés egyszerre két gyanút is kelt: egyrészt a tudákosságét, másrészt a sznobságét. Részben mégis jogos: annyit beszélünk izmusokról, iskolákról, irányzatokról, hogy maholnap már el sem igen tudunk képzelni olyan művészt - és sajnos, olyan műélvezést sem amely minden előre gyártott sablon és minden kész kategória félreKézirattárunk őrzi a megnyitóbeszéd gépiratát (részlet) 110
