Botka Ferenc (szerk.): A Petőfi Irodalmi Múzeum évtizedei. Dokumentumok, írások, vallomások - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 11. (Budapest, 2000)

„Ha nem volna, fel kellene találni" - Szakfelügyelet és bőrönd-kiállítás. Beszélgetés Kerényi Ferenccel

romban foglalkoztam színháztörténettel, ebből szakdolgoztam Waldapfel Józsefnél, 77-ben ebből kandidáltam. És a lengyel kiállításokat egy ilyenfajta, kicsit romantikus, kicsit teátrális megközelítés jellemezte, amely hihetetlenül mély érzelmi hatásokat tudott kiváltani a nézőben.

B. Ez az az időszak, amikor már azt kezdtük mondani, hogy az irodalmi kiállítás nem olvasnivaló, olyan érzelmi hatást kell kiváltania, amelynek következtében a múzeumlátogató könyvet vesz a kezébe.

K. így van. így kezdődött az a magyarországi gyakorlat, amelyik az évfordulókat már szakmai oldalról - tehát nem ideológiai oldalról vagy politikai megrendelés alapján - kezdte megközelíteni.

1977 ebből a szempontból különösen érdekes, mert akkor volt Ady születési centenáriuma, és közeledett a Krúdy-évforduló. Ez a kiállítási hullám megint rengeteg tanulsággal járt. Bementünk Rigó Lászlóval a minisztériumba, és elmondtuk, hogy jövőre milyen évforduló lesz, szeretnénk ilyen és ilyen kiállításokat csinálni. S ezt a szakmai vezetés támogatta.

Az Ady-évforduló alkalmából a központi, azaz a múzeumi Ady-kiállítást W. Somogyi Ágnes csinálta, a Veres Pálné utcai lakásmúzeumot Sára Péter rendezte, rám a külföldre menő vándorkiállítások ügye jutott. Akkor alakult ki az a gyakorlat, amelyet ma is követünk: készült egy reprezentatív kiállítás, aztán készült egy középméretű tablós kiállítás, amit bárhol fel lehetett már állítani - itthon is és külföldön -, végül egy úgynevezett „bőrönd-kiállítás", amely tényleg elfért egy bőröndben, és amelyik egy idézetekkel szépen ellátott kasírozott fotósorozatból állt; akár egy iskola folyosóján is el lehetett helyezni.

Az Ady-évfordulóra én ebben a három típusban itthon és külföldön is körülbelül száz kiállítás munkáit vezettem le Gádor Emil Zsolttal, egy kiváló kiállításrendező grafikussal és az ő csapatával. Mindezt a Kulturális Kapcsolatok Intézete - Tamás István szervezésében - forgalmazta. A nagy kiállításra mindig kiutazott egy-egy munkatárs - a felépítéshez, a megnyitás szakmai részéhez, s ugyanúgy a bontáshoz. S akkor a kiállítás utazhatott tovább. Ilyen értelemben a 77-es Ady- évforduló volt az első, amelynek során ennek a közművelődési programnak a keretében az igényeket le tudtuk fedni.

B. Szólnod kellene az új kiállítási koncepció vidéki vonatkozásairól is.

K. Korábban az ideológiailag irányított és a teljesség igényével érvelő felfogás oda vezetett, hogy az ország minden Petőfi-emlékhelyén szinte ugyanazt a kiállítást lehetett látni. Akárhova ment be az ember, mindenütt az volt, hogy született Kiskőrösön, elesett a fehéregyházi csatamezőn - ugyanazok a képek, ugyanazok az idézetek. Rettenetes.

A hetvenes években megindult Magyarországon a belföldi autós turizmus is, és emlékszem, ezzel indokoltuk az álláspontunkat, hogy ne legyenek egyformák vagy nagyon hasonlók a kiállítások. Az emberek, ha országon belül útra kelnek, úticéljaiknál valami olyat szeretnének látni, amit másutt nem. Miklós Róbert így kezdeményezte például - felújított változata máig megvan - a szalkszentmártoni fogadó helyreállítását, ahol egy vendéglátóipari-történeti környezetben jelenik meg Petőfi.

B. A folyamat megindulásának hátteréhez hozzá lehet még tenni a helytörténet felvirágzását is.

K: A helytörténetet, és még valamit: a magyarországi interdiszciplináris intézményi kapcsolatokat. Akkor kezdődött együttműködésünk a Vendéglátóipari Múzeummal, a Közlekedési Múzeummal, a Természetvédelmi Hivatallal, s ez az utóbbi különösen fontos mozzanat. Ekkor sikerült ugyanis először természetvédelem

101