Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)

Fehér M. István: Forradalom és rendszerváltás

kereteken - elsődlegesen nem száraz tudományos igazságokat akar közzétenni, hanem egy adott helyzetben akar hatni, egy konkrét szituációra befolyással lenni, politikai mozgásoknak irányt szabni, némelyeket erősíteni, másokat gyengíteni. A politikai röpirat a politikai szónoklat írásos változatának tekinthető, elsődlegesen tehát a retorika körébe tartozó műfajról van szó. Célja a befolyásolás, a meggyőzés, a saját álláspont kívánatosként való felmutatása, s ebben az értelemben hívek megnyerése, hívek toborzása. Ha a két írásban kifejezésre jutó szellemi attitűdöt reálpolitikai beállítottságként jelöltük meg, akkor persze kézenfekvő az észrevétel: szabadelvű-konzervatív szellemiségű alkotó esetében, mint amilyen Kemény volt, a reálpolitikai beállítottság korántsem ritkaság. Inkább az ellenkezője volna szokatlan. E szemléletet pedig már az az elvi megállapítás jól tükrözi, mely szerint „Én egy nemzet szerencsétlenségének tartom intézményeiben és közéletében a históriai fonalak megszakadását...” (414), valamint a jelenlegi helyzet értékelése: „Pártok e honban jelenleg nincsenek. - S az ezentúl alakulandóknak kevés szükségük van oly egyénekre, kik... mint gnosztikusok... saját lényök bámulásába merülnek el.” (251) De túl az egyes megállapításokon, melyeknek sorát még szaporíthatnánk, az írások szerkezete, felépítése: a részletekre való koncentrálás, a történeti adottságok aprólékos figyelembevétele s kiegyensúlyozott mérlegelése, hasonlóképp e konzervatív-liberális, fontolva haladó szellemiség szerves összetevőjét alkotja.

Hazánk önállóságának a Habsburg-birodalom fennállásával és egységével való összhangja vázolja föl Kemény ezen írásainak gondolati horizontját. Nem minden meggyőző erő nélkül érvel amellett, hogy a győztesnek normalizálnia kell kapcsolatait a legyőzöttel, különben hosszú távon győzelme vereségbe, de mindenképpen veszteségbe fordul át. Ám nem kisebb erővel érvel amellett is, hogy a vesztesnek módosítania kell magatartásán: akár megvalósíthatónak tűntek a kitűzött célok a harc során, akár nem, a vereséggel új helyzet keletkezik, s a korábbi célkitűzések revízióra szorulnak. Lehet, hogy a vereséghez vezető célok akkor nem, de most mindenképp túlzottnak minősítendők. Kemény tehát két szembenálló félhez intézi szavait, kétfelé igyekszik hatni; fő interlokútora azonban, a vesztes pozíciójánál fogva, értelemszerűen a győztes, - a győztes, akinek a jóindulatát kell megnyerni. Az olyan szövegrészek, melyekben arról esik szó, hogy a magyar nép nem felforgató (190), nem alattomos, nem bosszúálló (193, 363), nem összeesküvő (197), nyílt (200), nem titkolódzó (201), az ilyen szövegrészek címzettje nyilván a győztes. A sugallat pedig az: nem kell tartani tőle, ki lehet békülni vele, a viszonyokat normalizálni lehet. Az új európai jelszavak: szocializmus és köztársaság, érvel hosszasan Kemény, idegenek a magyar néptől. A magyar úgymond tiszteli a tulajdont és alapjaiban monarchikus hajlandóságú. (202) A „mi ázsiai természetünk - írja - a mi jellemünknek min18