Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
T. Erdélyi Ilona: Világos után - a bukás és az újrakezdés reménye
rettenetére Szárazberky Nagy József és a kényszersorozott Podmaniczky Frigyes. Utóbbi írta: „...augusztus 11-én távozott el a kormány Aradról: be valánk kerítve s megfosztva minden erkölcsi s anyagi támogatástól, két hó óta tartó folytonos megerőltető hadviselés után, kimerítve s fáradtságtól elaléltan - végzetszerű egykedvűséggel fogadtuk azon elhatározását az intéző köröknek, hogy az oroszoknak fogjuk megadni magunkat, letevén kezükbe a fegyvert.”30 Mielőtt azonban ez megtörtént: „Zászlóinkat szertetéptük s emlékül elosztogattuk foszlányait, a rudakat az üres tokkal adván át.”31 Még ekkor sem volt vége a szenvedéseknek, amelyek a fegyver- letétel után az amúgyis kimerült, kényszersorozott honvédekre vártak, akiket gyalog hajtottak Ausztrián át Itáliába. Szeptember első napjaiban: „Harmadnapra... sokan elalélván közülünk a nagy forróság, rossz élelem s felindulás következtében, nehány szekér rendeltetett szállítmányunk mellé... A granicsárok részéről a lehető legrosszabb bánásmódban részesítteténk: csúfoltak, lökdöstek, vizet inni nem engedtek, szóval úgy bántak velünk, mint gonosztevőkkel.”32 Nem csak egyes egységekről, hanem tömegekről volt szó, mintegy 50-70 ezren voltak a kényszersorozottak, tisztek és katonák együtt, akiket gyalogcsapatokban hajtottak ki az országból. Ok voltak a „bús túzokok”.33 Hunfalvy jól látta a helyzetet: „Országos szerencsétlenségünk iszonyú nagy - országunk egy nagy tátongó sír. A csaták, a betegség, az ínség szörnyen pusztítottak,... nemzetünk haldoklik.”34 A felháborodást, amely az osztrák hatalom méltatlan bánásmódját követte, az európai tiltakozások mutatták. Az angol kormány fejének, Palmerstonnak nyilatkozatát Szektu Gyula idézte: „Az osztrákok valóban a legnagyobb vadállatok azok közt, akik valaha a civilizált ember meg nem érdeméit nevére igényt tartottak, kegyetlenkedéseik csak az afrikai és haiti négerfajok eljárásához hasonlíthatók.”35 A németek körében a magyar szabadságharc hősies bukása iránti rokonszenv, sőt csodálat Heine versében fejeződik ki: „A szabadság mentsvára rom, száz sebből vérzik Magyarország... [■■■] Ha e szót hallom, „magyarok", szűknek érzem német zekémet, keblemben tenger kavarog és minha trombiták köszöntenének! ”36 30 Szárazberky Nagy József, Emlékjegyzetei, Bp., Kir. Magy. Egy. Nyomda, é. n., Podmaniczky, 286. 31 Podmaniczky, 287. 32 Podmaniczky, 290. 33 Berzeviczy, I, 124. és Kiczenko Judit a „bús túzokokról”: Az elnyomatás költészete, 1850 = Vázlatok Arany Jánosról, szerk. Mezei József, ELTE Bölcsészettudományi Kar, XIX. sz. Bp., Magyar Irodalomtörténeti Tanszék, 80-81. 34 Hunfalvy, 393. 35 Szekfű Gyula, A tizenkilencedik és huszadik század, Magyar Történet, VII. Kir. M. Egy. Nyomda, Bp., 269. 36 1849 októberében = Heinrich Heine versei, ford. Kálnoky László, Bp., Európa, 1978, 228; 1. még Berzeviczy, 1,129. 72
