Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
T. Erdélyi Ilona: Világos után - a bukás és az újrakezdés reménye
A különbség egyik oka, amely a magyar szabadságharc bukása utáni éveket a francia, az olasz forradalom utáni időktől megkülönböztette, abban az elementáris erőben rejlett, amely a történelmi okok miatt a magyar népben századok óta nagy erővel élt, ez pedig a nemzeti önállóság, a társadalmi megújulás gondolata, akarata és a szabadság vágya volt. Ez az erő az 1820-as évének második felétől egyre jobban kiteljesedett, az egész nemzetet bűvkörébe vonta, a szellemi és a társadalmi mozgalmakkal együtt. A negyvenes években mind szélesebb, az egész országot, sőt a német és szlovák anyanyelvűek többségét is magával ragadó folyammá duzzadt. A Habsburg-ház az évek haladtával mindezt egyre nagyobb aggodalommal figyelte, és amikor 1848 márciusától veszélyeztetve látta helyzetét, megriadt ettől az erőtől, és 1849-ben az orosz cárral szövetkezve fegyverrel tiporta el a magyarok függetlenségi harcát. A pusztulás mérete azért lett iszonyatos, mert az udvarnak nemcsak a „lázadókkal” vagy - mint a polgári forradalmak esetében - egy forradalmi kormánnyal kellett volna leszámolnia hanem egy egész néppel. És az ifjú császár leszámolt a magyarokkal. A „modern" irodalmi élet szervezői - három nemzedék Az irodalmi, szellemi élet gyors felívelésének rövid, ám heroikus munkájában három nemzedék állott a nyilvánosság elé. Egymás nyomában jöttek, egymás mellett alkottak, elismerték egymást, ha vitáztak is. Nagy részük - a maga módján, a maga műfajában - kiváló műveket alkotott: költőként, kritikusként, szerkesztőként, szervezőként. Amikor pedig a nemzet érdekei megkívánták, félretette ellentéteit és követte a kor szavát. A magyarázatot az egyik hiteles tanú, Erdélyi János adta, aki mindvégig részt vett az eseményekben. 1850 elején, amikor visszagondolt az 1848 decemberi pesti ágyúzásra, így írt: „...az ágyúdörgésről magam is tapasztalám, mint vonzott az bennünket, dec. végén tavaly a Dunaparton. De nem így volt-e az erkölcsi világ eme nagy játéka, a forradalom is, mely legbékésebb gondolkozásé egyéneket is besodort - mintegy felsőbb ösztön által - örvényébe?”12 A közszellem ereje még az óvatoskodókat is magával ragadta. Az első nemzedék tagjai a század első éveiben születtek. Ifjúságuktól kezdve a nemzeti irodalom szolgálatában állottak. Messianisztikus hevülettel alapozták szent csarnokát, és emelték falait. Húsz, huszonöt évet áldozott erre például Vörösmarty Mihály, Bajza József, Czuczor Gergely és társaik. A forradalom bukása megtörte őket, de Vörösmarty erejéből még néhány remekmű is született. A következő nemzedék tagjait harmincas éveikben, pályájuk delelőjén érte a Világos utáni összeomlás. Az ő lendületük is megtört, de folytathatták pályájukat, köztük Kemény Zsigmond, Erdélyi János, Csengery Antal, Eötvös 12 Erdélyi Tár, 1, 128/a január 16. A továbbiaban: ET, az író irodalmi hagyatéka. Az 1. kötet az író ekkori naplóját, naplószerű feljegyzéseit, töredékeit stb. tartalmazza. Ezekből Erdélyi Pál közölt részleteket. L. Fővárosi Lapok, 1871,152-156. sz. 67
