Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
Kovalovszky Márta: Rendhagyó emlékművek
makettjét az MDF Ó-utcai irodahelyiségében mutatták be a művészek megbízóiknak, akik azt elfogadták; ugyanígy a második makettet, amely hosszú viták után már a végleges, a Műcsarnok előtti helyszínre vonatkozott.30 A 301-es parcella emlékművére a pályázatot ugyancsak a Történelmi Igazságtételi Bizottság kezdeményezte, majd bonyolította le a Budapest Galéria segítségével. A pályaműveket a bizottság által felkért független zsűri bírálta el, melynek munkájában Beke László, Keserű Katalin, Kovács Péter, Mészöly Miklós, Nagy Gáspár, Nagy Ildikó, Perczel Károly, Pemeczky Géza, Radnóti Sándor, Szabó Péter, Széli Jenő és Zsigmond Attila vett részt. Jovánovics tervéről a zsűri 1989. november 3-i jegyzőkönyve a következőt állapította meg; „Jovánovics pályamunkája a helyszín és az események tanulmányozásával, az ott látható motívumok felhasználásával készült, és a sírkert és az emlékmű tárgyi elemeit úgy formálja meg, hogy ezek az objektumok emelkedettebb szinten a tragédiára és annak történelemformáló, titokzatos hatalmára is emlékeztetnek.”31 így vagy úgy, zsűrivel vagy zsűri nélkül, mindkét esetben rendhagyó alkotásokra esett a választás, olyan művészi elképzelések és az elképzelésekből szervesen kinövő formavilágok léptek a nemzeti nyilvánosság színpadára, amelyek sem előtte, sem utána nem juthattak volna e szféra magasába. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc emlékét nagyszabású monumentum alig őrzi; 1889-ben Aradon állították fel a Huszár Adolf halála után Zala György által befejezett historizáló kompozíciót,32 1893-ban a Budai Honvédemléket,33 ugyancsak Zala György alkotását. A Szabadság térre szánt szoborra két pályázatot is kiírtak, először 1881-ben, majd 1905-ben. E másodikat két fiatal, Szamovolszky Ödön és Gách István nyerte meg; ennek részletei elkészültek, de Szamovolszky hadifogsága, Gách halála, valamint a pénzalapok „háborús veszteségei” miatt az emlék befejezésére és elhelyezésére soha nem került sor.34 A művek kivitelezésére szükséges összegeket mindhárom esetben országos gyűjtéssel biztosították. E szokásos eljárás patriarchális gondoskodással nyújtott lehetőséget a társadalom legszélesebb rétegeinek a „részvételre”. Ugyanakkor a megbízás mögött intézmények, szervezetek tevékenykedtek - az állam, a főváros vagy a maguk nevében -, a művészetben naivul és tapasztalatlanul, de a hivatalok gördülékeny pályáin mozogva. A zsűrik, amelyekre a döntést bízták, neves közéleti személyiségekből, akadémiai professzorokból, hivatalosan elismert művészekből álltak. Döntéseikben az egyéni ízlés, a hivatalos elvárások, az adott korszakra jellemző, megbízható és a történetiség nemes patinájával fénylő stílus igénye keveredett. A kiválasztott terv, majd a végleges formát öltött emlékmű többé-kevésbé világosan mutatja az eredményt: a sokféle szempont eredőjének találkozási pontjában, azok ellentmondásait kiegyenlítve, a gondolkodás, a művészi képzelet megszokott pályáin haladva végül veretes köntösbe öltöztetett vizuális közhelyek jöttek létre. Ezen az sem változtat, ha némelyik plasztikai részlet ma is magával ragadja a nézőt. 30 A második modell képét közli Bachman-Rajk-Peternák, 33. A modell a Kecskeméti Képtár tulajdona, anyaga karton, fa; mérete 174x170x132 cm. 31 L. a 23. sz. jegyzetet. 32 Zala György: Az aradi vértanúk emlékműve. 33 Liber Ede, Budapest szobrai és emléktáblái, Statisztikai Közlemények, 69. kötet, 1. sz., Bp., [1934], 215. 34 Uo„ 437-438. 191
