Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
Fehér M. István: Forradalom és rendszerváltás
Fehér M. István Forradalom és rendszerváltás1 írókat, költőket, filozófusokat, a szellem embereit általában, ha politikai területre tévednek — politikai témához nyúlnak avagy a politikába ártják magukat —, gyakran éri a vád: attól, hogy alkalmasint értéket hordozó irodalmi műveket, lebilincselő regényeket, megindító költeményeket képesek alkotni, nagyszabású gondolati rendszereket, fogalmi építményeket tudnak emelni, még egyáltalán nem biztos, hogy a politikai elemzések terén is eligazodnak, hogy politikai programok fölvázolásához is értenek - sőt a „nem biztos” „szinte biztos, hogy nem”- be hajlamos átcsapni -, mivelhogy itt úgymond a fantázia szárnyalása, lánglelkű utópikus víziók és mély értelmű költői metaforák megalkotása helyett egészen más jellegű, földhözragadt tehetségre, a valóság talajáról való elrugaszkodás helyett - amit éppen a művészet avagy a filozófia valósítana meg - épp e talajra való visszahelyezkedésre, leszállásra van szükség. Bárhogy álljon is a helyzet ezzel a hazánkban közhelyszerűvé vált megítéléssel, úgy gondolom, mai szemmel nézve megállapítható: Kemény Zsigmond két politikai röpirata, a Forradalom után és a Még egy szó a forradalom után maga a reálpolitika megtestesülése. Olyannyira az, hogy szerzőjük - legalábbis az első írás tekintetében - hajlott a nagyon is szigorú megítélésre, arra, hogy elvitasson tőle mindenfajta, a pillanaton túlmutató jelentőséget. „Ez a röpirat”, olvasható visszaemlékezéseiben a Forradalom utánról, „nincs a történelemnek szánva, idővel el fogják feledni, de most szükség volt rá.”1 2 Ezen megítélésben nem kell Keményt föltétlenül követnünk -se szerzői megítélésnek e konferencia már megrendezésénél fogva is ellene mond -, föltéve, hogy nem annyira Kemény történeti ítéleteinek tartalmára, mint inkább a bennük megtestesülő magatartásra irányítjuk figyelmünket. Vagyis nem annyira arra, hogy konkrét politikai megítélései történetileg mennyire támaszthatók alá, hanem a törekvésre, hogy a vesztes helyzetben reálisan számba jövő lehetőségeket mérlegelve kiutat keressen, megpróbálván minden meggyőző erejét latba vetni abból a célból, hogy a győztessel hihetővé tegye, neki is érdeke a megegyezés, s hogy a vesztest meg1 Az előadás megjelent a Literatura 1999/4. számában. Kibővített változatát 1. Valóság, 2000/7. sz. 2 A zárójelben megadott lapszámok a következő kiadásra vonatkoznak: Kemény Zsigmond, Változatok a történelemre, Bp., Szépirodalmi, 1982. Mindkét röpiratot, a Forradalom útónt (181-373) és a Még egy SZÓ a forradalom utáni, (375-559) a továbbiakban ezen kötet alapján idézem. 16
