Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
Dávidházi Péter: „Peragit tranquilla potestas...” Egy mottó reménysugara a szabadságharc leverése után
Dávidházi Péter „Peragit tranquilla potestas...” Egy mottó reménysugara a szabadságharc leverése után' Még alig több, mint egy év telt el a világosi fegyverletétel óta, amikor 1850 őszén Toldy Ferenc felelős szerkesztő a „peragit tranquilla potestas / Quae violenta nequit...” mottóval indította tudományos folyóiratát, az Uj Magyar Múzeumot: a nyugodt hatalom véghezviszi, amit az erőszakos nem tud. Ösztönösen érezte, bár egyelőre óvakodott programszerűen kifejteni, hogy a folyóirat címoldalára (minden jel szerint általa, de legalábbis az ő helyeslésével) kiválasztott idézet milyen átértelmeződésekkel válhat hamarosan felrázó és mozgósító jelszóvá, sőt a passzív rezisztencia gondolatának nagyhatású ellenpárjaként a levert szabadságharc utáni nyomasztó évtized másik szellemi erőforrásává. Arra kezdettől számíthatott, hogy az első szám 329 előfizetője közül értőbb olvasói tudni fogják, ki volt az a Claudianus, akit mindössze a „Claud.” rövidítés jelzett az idézet végén, s hogy a nem túl nehéz latin szöveget a megcélzott olvasóréteg túlnyomó része latin iskolázottsága jóvoltából érteni (és valahogy aktuálisan értelmezni) fogja, még ha talán kevesen éltek is annyira huzamos és bensőséges kapcsolatban a római irodalommal, mint éppen ő maga. Ő ugyanis már a gimnáziumban eljegyezte magát a latin költészettel, sőt ez tette fogékonnyá a magyar nyelvűre is. Kisfiúként még a történelem vonzotta jobban, ám ennek latin tankönyve, a Spányik Glycér tollából 1816-ban megjelent kétkötetes Compendium historiae regni Hungáriáé nem tudta magával ragadni. Mint majd felnőttként visszatekintve írja, „az V. és VI. osztályban Klacskó Pesten és Kilián Kassán, annyira megkedveltették velem a latin poesist, hogy ez háttérbe szorította a história iránti gyerekkori szeretetet... De Baróti magyar hexameterei leírhatatlan örömet gerjesztettek bennem, ismertem, szerettem a latin verseket, Ovid Pontusi elegiái nagy részét, az Aeneis Il-ik könyvét könyv nélkül tudtam,.. .most - Báródból - pedig láttam, hogy nem csak diákúl, hanem magyarúl is lehet verseket írni: és próbáltam... ilyeneket pengetni... most kezdtem becsülni is a nyelvet, látván mily szerencsésen versenyez a latinnal, mely reám nézve a szépség eszménye volt.”1 2 Ez a szépségeszmény annyira elbűvölte, hogy abban a 1 Ez a tanulmány erősen továbbfejlesztett (javított és bővített) változata egy folyóiratban már megjelent hasoncímű rövidebb írásnak (Alföld, 2000. 5. sz. 69-81.), amelyet ezentúl meghaladottnak tekintek. Az átdolgozáshoz kapott értékes tanácsokért Ritoók Zsigmondnak ezúton mondok köszönetét. 2 Toldy Ferenc hátrahagyott irataiból, [Kiad. Toldy István] Budapesti Szemle, 1879, (A továbbiakban: Toldy, 1879.) 19. köt., 388-389. 147
