Cséve Anna (szerk.): A forradalom után. Vereség vagy győzelem? - A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 10. (Budapest, 2001)
Praznovszky Mihály: Álom és valóság között Egy Krúdy-hős sorsa 1849 után
Praznovszky Mihály A Alom és valóság között Egy Krúdy-hős sorsa 1849 után „Nálunk minden életregény, minden családi dráma annyira össze van nőve a nemzet közéletével, az általános bú és öröm, a történelmet alkotó közreműködés és süllyedés minden egyes életregény alakulására oly határozott befolyással bírt mindenkor...” (Jókai Mór: Politikai divatok) Közismertek a forradalom leverése utáni sorshelyzetek. Kivégzés, börtön, kényszerbesorozás, emigráció - valóban, mint oldott kéve hullt szét a nemzet. Kevésbé ismert viszont, hogy az itthon maradottak egy része az elhúzódó hazai emigrációt, a bujdosást választotta. Nem a Jókai-féle ideig-óráig tartó, önkultuszt építő bujdosásra gondolunk, hanem arra, hogy voltak akiknek egyszerűen nem volt más lehetőségük, mint az otthontalanság körülményei között várni és várni... „A mennyasszonyok évekig sírdogáltak otthon, miután már egyetlen darabjuk sem hiányzott a kelengyéből, a vőlegények pedig részint börtönben ültek, részint pedig a bujdosás, a szegény legény kedés, a betyárság keserű kenyerét ették...” - írja Krúdy Gyula.1 Volt ebben a választásban valami a betyárkodás akkor még eleven hangulatából, a szegénylegény-sors még mindig tartó népszerűségéből s abból, a többi között létező nemzeti álomból, hogy ezek az 1849 utáni nemes szívű, úri rangú haramiák, a gazdagoktól rabolt kincseket most nem a szegények között osztják el, hanem azok az újra fellobbanó forradalom anyagi szükségletét fedezik. Krúdy Gyula az 1850-es éveket „színészkedő” világnak nevezte. Mintha mindenki szerepet alakított volna. A szerepválasztás motivációi is összetettek. Egyik oldalon afféle nemes, úri betyárság volt az idea: „Fiatal úriemberek akiknek darab ideig nem volt tanácsos találkozni a hatóságokkal. Rossz fát tettek a tűzre és kereket oldottak. Vagy egyszerűen a hazafias elkeseredés vitte őket világgá, hogy álnév alatt, a gézengúz hírében, a betyár tempójában ártsanak azoknak az embertársaiknak, akik ezt véleményük szerint megérdemelték. De aljas cselekedetet sohasem követtek el, úriemberek maradtak még akkor is, amikor a zsiványteendőiket szolgálták.”1 2 Majd más helyütt így folytatja ezt a gondolatot: „Minden vidéknek, minden falunak megvolt a maga legendás hőse. Az egykori gerillavezérek tovább folytatták a forradalmat, nekik még nem volt Világosuk. Úri családok kalandos fiai...felcsaptak zsiványnak.”3 A másik oldalon valamiféle magyar adottság, beállítódás és lelki determináltság szerepel, mintha nemzeti 1 Krúdy Gyula, Urak, betyárok, cigányok = Egy krónikás könyvéből, vál. Barta András, Bp., Szépirodalmi, 1987. 553. 2 Uo„ 554. 3 Krúdy Gyula, A zsivány Barzó = A fehérlábú Cálné, 1, szerk. Barta András, Bp., Magvető, 1959, 410. 105
